Egy hideglelősen jó film: Három óriásplakát Ebbing határában
A 2018-as év nem is kezdődhetett volna számomra ennél jobb, erőteljesebb hatású mozifilmmel! A „Három óriásplakát Ebbing határában” megmutatja, mitől művészet a filmművészet.
Nem fordult még elő eddig, hogy egy film közben egyidejűleg nevettem és sírtam – most többször is megtörtént. Feszes ritmusú forgatókönyv, kiváló színészek, hiteles és mély lélektani mozzanatok, tragikus humor, kiváló vágások, borzongatóan találó párbeszédek… Sorolhatnám még a film erényeit.
Mildred (Frances McDormand), a középkorú családanya kibérel három óriásplakátot egy elhagyatott, városszéli út mentén, ahol félévvel korábban megerőszakolták és brutálisan megölték tinédzser lányát. A három plakátra provokáló kérdéseket írat fel, amelyek Willoughby rendőrfőnöknek (Woody Harrelson) szólnak, számonkérve rajta az eredménytelen nyomozást. A provokáció felbolydítja és meg is osztja a kisváros lakosságát: elismerik Mildred fájdalmát, ám a rendőrfőnök gyógyíthatatlan rákban szenved, és szintén bírja a lakók szimpátiáját és együttérzését. Ebben a helyzetben a többség úgy gondolja, Mildred „támadása” a beteg ember ellen nagyobb vétség, mint az a tény, hogy még nem sikerült kinyomozni a bűntény elkövetőjét. Mildred azonban túl van már azon az érzékenységen, amellyel méltányolhatná a rendőrfőnök állapotát. Ő csak igazságtételre vágyik, annak a lehetőségébe kapaszkodik, hogy összeomlott családi életét, megroppant önértékelését talán az elkövető méltó büntetése – az erkölcsi és fizikai elégtétel – tudná valamiképpen helyreállítani.
A rendőrök először lenézően, félvállról tárgyalnak vele. Különösen keményen lép fel vele szemben Dixon (Sam Rockwell), a buta és erőszakos rendőr, aki főnökében apafigurát lát, ezért védelmezni akarja a becsületét. Mildred is bekeményít, és az erőszakos cselekedetek szinte lángba borítják a kisvárost.
Az akciófilmnek hangzó történetismertetés ne tévesszen meg senkit: sokkal inkább lélektani drámáról van szó, amelyhez a finom lelki rezdülések (néhol már-már költői szépségű) megjelenítése ugyanúgy hozzátartozik, mint ahogy az erőszakos jelenetek. Ez a tehetetlen harag filmje. A sokáig benyelt, később kitörő feszültségé. Ugyanakkor a változó, formálódó személyiségek filmje is. Nemcsak Mildred küzd a családja széthullásával, hanem minden főszereplő vívja a maga harcait a maga nehézségeivel: a haldokló rendőr a családja, fiatal felesége és kisgyerekei jövőjének biztonságos elrendezésére törekszik, Dixon pedig saját felnövésével és idős édesanyja eltartásával küszködik. Esendő, hétköznapi harcaikkal nehezen birkózó emberek ellentétes érdekei csapnak össze egy rossz pillanatban.
Azonban az életben nagyon kevés történetnek van véglegesen vége, még a rossz dolgok sem tartanak örökké. Reménytelennek látszó ügyekről váratlanul kiderülhet, hogy megoldhatók, engesztelhetetlen gyűlöletek is enyhülhetnek, ellenségek is kerülhetnek olyan helyzetbe, hogy érdemes lesz szövetséget kötniük. A film nem kínál olcsó megoldásokat, nem kelt hamis emberi reményeket, de a jóra való képességet is felmutatja – ezért is nagy film.
P.S. Miután a filmet a dobogó legmagasabb fokára helyeztem, meg kell jegyeznem, hogy volt benne egy – szükségtelen, a forgatókönyvbe teljesen szervetlenül illeszkedő – epizód. Egy oldalvágás a katolikus egyházhoz tartozók felé, utalva a közelmúlt pedofil-botrányaira. Kár érte. De legyünk annyira nagyvonalúak, hogy ez ne vegye el a kedvünket ettől az amúgy remek filmtől.
Három óriásplakát Ebbing határában (Three Billboards Outside Ebbing, Missouri)
Feliratos, amerikai-angol dráma, 115 perc, 2017
Rendező: Martin McDonagh. Főszereplők: Frances McDormand, Woody Harrelson, Sam Rockwell.
Kölnei Lívia
Tweet
Hozzászólások
A pedofiltémát sose elég emlegetni, amíg nem oldódik meg a pobléma. Gyerekeket molesztálnak, fogdosnak, oralizálnak – te mit tennél, ha a TE gyerekedről derülne ki, hogy ezeket tette vele egy idegen férfi? Igenis helye van egy ilyen filmben. Meg nem csak ilyenekben is.
Sok és sokféle bűntett elszenvedői még ezen kívül is a gyerekek (és felnőttek is). Igazságérzetünktől hajtva megtölthetnénk ezekkel minden játékfilmet. Itt talán az arányok árulkodnak a szándékról. Míg a főszereplő, Mildred anyai erkölcsi csődjét és felelősségét éppen csak érinti a film, addig a papos jelenet sokkal nagyobb jelentőséget kap, holott a filmben ábrázolt tragédiában nincs szerepe. Mildred így – túlkapásai ellenére is – szinte mindvégig élvezi a nézők szimpátiáját, holott a felelőssége hatalmas a lánya halálában.
Számomra egy – lassan már kötelező elemként megjelenő – kereszténylejárató epizódokkal megtűzdet film-, bármilyen vicces és művészien kivitelezett legyen is, nem lehet jó. Teljes evangéliumi hívőként úgy gondolom, hogy bár a filmben egy katolikus pap a gyalázás középpontja, ez a fajta általánosítás és diszkrimináció az egész keresztény világ számára káros és destruktív, hiszen egy laikus világi nem tud különbséget tenni az egyes felekezetek között. Ha ilyen indulatok irányulnának egy amerikai filmben feketék, homoszexuálisok, iszlám hívők ellen, a fél világ ki lenne kelve magából, és a készítőket mindennek elhordanák. De a keresztényekkel meg lehet ezt csinálni büntetlenül! Szerintem ezek miatt sajnos nem lehetünk nagyvonalúak az ilyen jellegű támadások irányában.