Egy kislány a hetvenes évekből 1. – Mozgókönyvtár
A könyveket mindig nagyon szerettem. Már akkor is, amikor még nem is tudtam olvasni. Volt belőlük néhány otthon. Apám a munkahelyi terjesztőtől vásárolt. Mire elsős voltam, összejött kb. 25-30 kötet.
Ez a környezetemben, a rokonságban, bárhol, ahol addig jártam, példátlanul nagy könyvtárnak számított. Ráadásul nem holmi agyonolvasott ponyvaregények sorakoztak a polcunkon, mint ahogy a rokonaimnál láttam, hanem igazi könyvek. Néhány Jókai, Mikszáth, más regény, némi úti beszámoló, politikai elemzés. „Farkas a farkasok között.” „Schellenberg testvérek.” „New York percről percre.”
Olvasni nehezen tanultam meg, mert képtelen voltam felfogni a hangok összeolvasásának titkát.
– Milyen betű ez kislányom? – kérdezte anyám.
– „L.” – feleltem.
– És ez?
– „Ó.”.
– Akkor olvasd szépen össze!
– „L—ó. – fuldokoltam.
És ez így ment sokáig.
Aztán valamikor novemberben, amikor már egészen hosszú, legalább 5-6 tőmondatos olvasmányok voltak, valahogy sikerült megértenem, mit kell tennem. „A fi-ú fel-áll. A né-ni le-ül. A né-ni ö-rül.” Ezek voltak az első mondatok, amiket képes voltam szótagolva felolvasni. „Anyu is örül.” – mondta anyám, és megcsókolt, én pedig boldog voltam, hogy sikerült a kedvére tennem.
Ezután soha többé nem volt gondom az olvasással, bár felolvasni nem szerettem. Kézizzadás, láb- és hangremegés, szörnyű, a szédülésig fokozódó izgalom volt bennem, ha hangosan – mások előtt kellett felolvasnom. Ez igazán csak akkor múlt el, amikor elkezdtem tanítani, és sokszor kellett előadnom a diákjaimnak. Onnantól már inkább szerettem ezt a fajta szereplést, bár nem hiszem, hogy különösebben jó színészi teljesítményt nyújtottam. Utóbb egy kedves tanítványomtól megtudtam, micsoda kivételesen nyugalmas percei voltak a magyar óráknak a felolvasásaim. Különösen az olyan hosszú verseket szerették, mint Csokonaitól Az estve, vagy Arany balladái. Remekül lehetett közben eszegetni, cukrot szopogatni, vagy egyszerűen csak lazítani egy kicsit.
Amikor a második osztály utáni szünidő elkövetkezett, és egyre többet, és egyre látványosabban unatkoztam, anyám elvitt engem a közeli térre, ahol csütörtökönként délután kettőtől négyig a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár mozgókönyvtára állomásozott. Az állomáshely a tér végében sorba ültetett hatalmas jegenyefák alatt volt. Ráadásul a munkásosztály szellemi felemelkedését szolgáló akarat előzékenyen még egy sárga hullámpalából épült kis esőbeállót is elhelyezett az oszlop mellé, amelyen tábla jelezte, hogy nem a semmiben vagyunk, hanem egy fontos helyen, ahol néha mégiscsak történik valami.
A mozgókönyvtár egy bordó-fehér csíkos Ikarusz busz volt, benne székek helyett polcok, sűrűn egymás mellett, úgyhogy egy embernél több nem nagyon fért a polcok közé. Gyerekből esetleg kettő is elfért. Egy teljes polcon csak gyerekkönyvek voltak. Hihetetlen bőség a számomra. Az első könyv, amit elolvastam, a „Kisfiú és az oroszlánok” volt, egy román szerző írta, a nevére már nem emlékszem. Arról szólt, hogy egy félreértés folytán egy kisfiú egy cirkusszal eljut Bukarestbe. Nagyon tetszett.
Hallatlan jó mulatság volt az olvasás, és ettől kezdve a legnagyobb élvezetté lépett elő az életemben. Olyannyira, hogy szüleim egy idő után már tiltották, mert képes voltam reggeltől estig olvasni, paplan alatt elemlámpával, ahogy minden igazi könyvmoly. Nem értették ezt a szenvedélyt. Egyrészt ők soha nem voltak közkönyvtári tagok, másrészt soha nem volt igazán idejük olvasni. Esetleg esténként, lefekvés előtt olvastak egy kicsit, de többnyire csak a tévét nézték.
A kedves, barna hajú könyvtáros nő mozgássérült volt, s nemcsak a lábai, de a kezei is ki voltak fordulva. Már nem emlékszem, hogy bal- vagy jobbkezes volt. Az egyik ágbogas kézfejével szorította az olvasójegyet a pulthoz, hogy ne mozduljon el, amíg beírja, hány könyvet vettem ki, és mikor kell visszahoznom választottaimat.
Minden héten mentem ezután könyvtárba, alig vártam a csütörtököt.
Sofőr is volt persze, aki nagyobbára dohányzással, újságolvasással, nyáron fűben heverészéssel töltötte el a két órát. Akkoriban még igen komótosan ketyegett a Kádár-korszak órája.
Arra nem emlékszem, hogy használtam-e valaha az esőbeállót azon kívül, hogy amikor iskolaidőben az osztállyal mentünk oda játszani, akkor jó volt erre-arra. Főhadiszállásnak, búvóhelynek, kergethettük körülötte egymást. A hullámpalának éktelen nagy hangja van, ha belerúgnak, vagy esetleg nekilöknek valakit. Gondolom, a környékbeliek nem kedvelték ezt az építményt.
A buszt egyébként néha a városrész más pontjain is láttam, és a látvány mindig lelkesedéssel, szívet melengető örömmel töltött el. Általában egy könyv önmagában is tudott lelkesíteni, nemhogy egy egész busznyi!
(folytatjuk)
Kóczián Mária
Tweet