Egyre kevesebb a pap? Mit tehetünk? 7. – Molnár Máté a papi méltóság leértékelődésétől félt
Utolsó részéhez érkezett a papi hivatások hiányáról, annak okairól és orvoslásáról szóló cikksorozatunk, amelyben olyan katolikus értelmiségieket szólaltattunk meg, akik elkötelezetten gyakorolják hitüket és szolgálataikat az egyházban. Molnár Máté gondolatai következnek.
Az Egyház legnagyobb problémája most talán a papi és szerzetesi hivatások aggasztó hiánya. Az Egyház szentségéhez hozzátartozik, hogy elegendő számban legyenek olyan hivatások, amelyek a szentségre, a megszentelődésre irányulnak. A papság a szentelésnél fogva irányul az Eucharisztia szentségére és az Eucharisztia áldozatára. Szerintünk a papság válságának talán legfontosabb oka a papi méltóság, a papi identitás értelmezésében történt súlyponteltolódás.
Vissza az utolsó vacsorához
Ha a papság lényegét meg akarjuk érteni, vissza kell térnünk ahhoz az eseményhez, amelyhez az újszövetségi papság eredete kötődik. Ez az esemény Jézus Krisztus földi életének utolsó napján történt, ez az utolsó vacsora. Az utolsó vacsorán Jézus két szentséget alapított, az Eucharisztia és az egyházi rend szentségeit. A nagycsütörtök esti ünnepi mise az Eucharisztia alapítására emlékezik, a délelőtti olajszentelési mise pedig az egyházi rend alapítására. Az „ezt tegyétek az én emlékezetemre” szavak a tizenkét apostol közösségében hangzottak el. Ezeknek a szavaknak az értelmezése ma is megosztja a kereszténységet. A protestáns értelmezés szerint a szavak a mindenkori keresztény közösségeknek szólnak, amelyek megemlékeznek az Úr utolsó vacsorájáról és ebben a megemlékezésben, eltérő felfogások szerint ugyan, de valamilyen módon jelen van az Úr is. Ezzel szemben a Katolikus Egyház és az ortodoxia álláspontja szerint az újszövetségi papság nem választott, hanem meghívott papság, és ez a papság az apostoloktól kezdve szenteléseken keresztül adódik át az idők végezetéig. A Trienti Zsinat dogmája szerint (22. ülés, 2. kánon) az első papszentelés az utolsó vacsorán történt, a felszentelő Krisztus „ezt tegyétek az én emlékezetemre” szavaival.
Tehát még mielőtt az Örök Főpap beteljesítette volna az Újszövetség egyetlen áldozatát, egyik utolsó tevékenységeként az apostolok közösségében megalapította az egyházi rend szentségét, és pappá (tulajdonképpen püspökké) szentelte az apostolokat. A papság ezért szorosan kötődik az Újszövetség áldozatához, az Újszövetség egyetlen, a szó teljes értelmében vett Főpapjához, az áldozatot bemutató Jézus Krisztushoz, a mennyei és a földi liturgiához. Jézus Krisztus létezésétől fogva főpap Melkizedek rendje szerint, amint ezt a Szentírás és a liturgia hangsúlyozzák. Az istenség és emberség Ige személyében megvalósuló egysége őt létezésénél fogva Isten és ember közti közvetítővé, főpappá tette. Az újszövetségi papság Krisztusnak a papságában részesül, a pap által bemutatott áldozat az egyetlen keresztáldozat erejében áldozat, mert a szentmise áldozatában „egy és ugyanaz az áldozat, ugyanaz a fölajánló is – most a papok szolgálata által –, mint aki akkor a kereszten önmagát föláldozta, csakis a föláldozás módjában van a különbség” (Trienti Zsinat 22. ülés, DH 1743).
A pap az Örök Főpaphoz hasonlít, és Isten által lefoglalt személy
A pap Örök Főpaphoz való hasonlósága ontológiai értelemben vett hasonlóság, ez a hasonlóság eltörölhetetlen jegyként nyomódik a lélekbe. Ebből ered a pap hatalma a szentmise áldozatának bemutatására, arra, hogy Krisztus személyében (in persona Christi) járjon el. A szentmise elsődleges, fő bemutatója tehát Jézus Krisztus, a pap személyes szolgálatában az ő nevében jár el, egyes szám első személyben mondja el az átváltoztatás igéit. A pap személye valamilyen értelemben Isten által lefoglalt személy, és ez a lefoglaltság nem csak az áldozat bemutatásának idejére szól, hiszen a lélekben lévő, eltörölhetetlen jegy soha nem tűnik el, ez az örökkévalóságon keresztül megmarad. Ez az ontológiai értelemben vett lefoglaltság, ha nem kíséri a személyes élet szentsége, kiáltó ellentmondás. Ez a lefoglaltság különösen is összhangban van a cölibátussal mint életformával, jóllehet a kettő között nincs dogmatikai kapcsolat. Ezt érezte meg a nyugati egyház már a kezdetekben, s ezért következett be később a papság és a cölibátus jogi szinten való összekapcsolása.
A szolgálati papság leértékelődött
Jóllehet a fentieket általában nem tagadják (ezt nem is lehetne megtenni a hit súlyos sérelme nélkül), ez talán mégis háttérbe van szorulva a katolikus köztudatban. Az a megkötöttség, hogy az Eucharisztia ünneplése a Krisztus személyében eljáró, felszentelt paphoz van kötve, súlyos tehernek tűnik. A hívek általános papságának, a világi keresztény élet fontosságának eltúlzott kiemelése is eredményezhette azt, hogy a szolgálati papság valamilyen formában leértékelődött. Ez a leértékelődés persze még nem abban mutatkozik meg, hogy a szolgálati papság szükségességét tagadnák. Ez egyelőre csak azt jelenti, hogy zavar van ezzel kapcsolatban, néha nem világos, hogy miért is van ez, mit kell ezzel kezdeni. Fiatalemberek viszont nehezebben követik Isten halk hívó szavát, ha valamilyen köztudat hatására úgy vélik, hogy az Egyházon belüli és kívüli fontos világi hivatások mellet csak valamilyen „ötödik kerék lennének abban a szekérben”, amelynek tulajdonképpen nélkülük is elég jól kellene haladni, amint ezt a régi japán és koreai példák is mutatják. Így aztán a szolgálati papság az Egyház életében egy nem teljesen megértett, megszorító feltétellé válik, amely csak gondot okoz. Pedig ez Isten pótolhatatlan ajándéka Egyháza számára.
Az egyházi rendnek eddig csak a megszenteléssel kapcsolatos vonatkozásairól beszéltünk. Jézus Krisztus létezésénél fogva Főpap, legfőbb Tanító és Király. Az Egyház hierarchiája az ő nevében gyakorolja a tanítói és kormányzó feladatokat is. A hierarchiának valaki a szentelés által válik tagjává, ezért a szentelés arra is képesíti a felszenteltet, hogy ezekben a feladatokban részt vegyen. Ez a részvétel ugyan nem mutatkozik meg külön, szentelésből adódó hatalom formájában, mint az áldozat bemutatásának hatalma, de mégis a szentelésnek van ilyen hatása. A püspök az Egyház hierarchiájával egységben isteni jogon kormányozza egyházmegyéjét és gyakorolja tanítói föladatát. Ebben az ő legszorosabb munkatársai a felszentelt papok (és nem annyira a diakónusok). Bármennyire is elterjedt gyakorlat napjainkban, hogy pap hiányában egyre több föladatot az Egyházon belül világiak töltenek be, ez nem helyettesítheti a szentelésen alapuló részvételt, amely bizony a papság fogyása miatt egyre inkább hiányzik.
Mi lenne a megoldás?
Ezzel kapcsolatban most csak néhány gondolat.
(1) „Kérjétek az aratás Urát, küldjön munkásokat aratásába” (Mt 9, 38).
(2) Vissza kellene állítani a papság feladatának, méltóságának, szerepének elismerését a katolikus köztudatba.
(3) Ezzel függ össze a liturgia fontosságának, szentségének és méltóságának a hangsúlyozása. A pap szerepe a liturgiában nemcsak a közösség vezetése és tanítása szembefordulva a közösséggel, mert a szentmise Istennek bemutatott áldozat, ahol az áldozat maga Jézus Krisztus, és az áldozat bemutatója is Jézus Krisztus, akinek személyében jár el a pap. Ez az áldozat Isten legteljesebb dicsérete itt a földön, ez engesztelő áldozat élőkért és holtakért. A pap liturgikus öltözéke, a liturgikus tér kialakítása, a liturgikus ének azt fejezik ki, amiről Szent Pió atya azt mondta, hogy „könnyebben meglenne a föld nap, mint szentmise nélkül”. Ebből következik, hogy könnyebben meglenne a föld nap, mint felszentelt papok nélkül.
Az ma már tapasztalat, hogy azokban a közösségekben, ahol elevenen él a papság természetfölötti jelentőségének a tudata, nincs akkora gond a papi hivatásokkal. Ezek a közösségek bővülnek, új szemináriumokat nyitnak, becsukásra ítélt plébániákat vesznek át. stb.
A fentiektől nem függetlenül még néhány gyakorlathoz szorosabban kapcsolódó gondolat.
(1) A papnevelést jobban központosítani kellene. Most, hogy kevesebb a papnövendék, talán még több helyen folyik a papnevelés, mint ezelőtt. „Központi” szeminárium(ok) kellenének, ahol a teológiában és lelki életben igazán jártasak oktatnák és nevelnék a jövendő papjait.
(2) A cölibátus fölszámolása helyett inkább a papság szerzetesi jellegét kellene erősíteni olyan módon, hogy a papság a szerzetesihez hasonló közösséget alkosson. Szent Ágoston maga köré gyűjtötte papjait.
(3) Tudomásul kellene venni, hogy a népegyház a múlté. A vallásukat gyakorló katolikusok egy olyan kisebbséget alkotnak, amelynek „kreatív” kisebbséggé kell válnia. Ennek a modellnek megfelel az egyházmegyék területi szervezése, de nem biztos, hogy a plébániai szervezés is megfelel. Néha a plébániák helyett inkább központokat lehetne kialakítani, amelyeknek szíve a papi közösség. Ezek persze csak ötletek, de a jövő elkerülhetetlenül magával fogja hozni a plébániák szerint kialakított szervezet zsugorodását.
Molnár Máté
Molnár Máté piarista növedékként kezdte el az ELTE-n a matematika-fizika szakot. Fogadalma alól fölmentést kérve matematikus szakon folytatta tanulmányait, amelyeket 1971-ben fejezett be. Szoftverfejlesztőként dolgozott itthon, majd 1986-tól főleg Nyugat-Németországban. Később nyugdíjáig Magyarországon dolgozott multinacionális informatikai cégeknél. A nyolcvanas években a Hittudományi Akadémián (a PPTE HTK elődje) levelező tagozaton végzett teológiát. Jelenleg fő tevékenysége a blogolás, elsősorban teológiai, filozófiai témákban.
A szerző blogja: matthaios.hu
A sorozat előző részei:
3. rész – id. Gyorgyovich Miklós
Kép: Peter Candid: Utolsó vacsora (1590 k.)
Tweet