Együtt a Heine-Medinnel – fotókiállítás az OORI Galériában
„Mint egy hívatlan élettárssal, már hosszú-hosszú évtizedek óta együtt élünk a gyermekbénulás járvány okozta, olykor súlyos mozgásszervi bénulásos betegséggel.” (Molnár Béla, a fotós-sorstárs)
B91H0: ez a szám- és betűhalmaz a kódja a betegségek nemzetközi osztályozása (BNO) szerint a „Gyermekbénulás következményei” diagnózisnak. Gyermekparalízis, Heine-Medin kór, poliomyelitis elnevezések is ismertek, amelyek a még ma is köztünk élő emberek sorsáról szólnak. Arról például, hogy egy magyarországi nyilvántartás szerint 1931 és 1976 között összesen 16 515 megbetegedést regisztráltak; s arról, hogy a járvány utolsó nagy hullámában (1950 és 1959) megbetegedettek többsége ma 53-62 éves.
Még élünk… címmel tavaly október 24-én, a Polio Világnapon – a járványos gyermekbénulás elleni küzdelem világnapja alkalmából – „Az ötvenes évektől napjainkig” címmel konferenciát tartott a MEOSZ Heine-Medin Szekciója, melynek kísérő rendezvénye volt egy fotókiállítás is. Ez a kiállítás érkezett meg most Budakeszire, hogy az OORI-ben még több érzékszervre (a látásra és az empátiára – igen, ez is egy érzékszervünk!) hatóan bizonyítsa be azt, hogy nélkülözhetetlen polgárai Ők is ennek az országnak. Szellemi és művészi képességeik semmivel sem kevesebbek, mint az épeké.
Az érintettség okán Molnár Béla és Bedő Julianna fotós-sorstársak fotóiból, valamint Rigóné Faragó Erzsébet fényképgyűjteményéből állt össze a kiállítás anyaga.
Molnár Bélát a kiállítás koncepciójáról, a képek összeválogatásának szempontjairól kérdezem:
– A képek összeválogatásának fő koncepciója, hogy egy általános körképet adjunk magunkról a kora gyermekkortól napjainkig. Megmutatva, hogy tulajdonképpen ugyanazt az életet éltük, éljük, mint bárki más.
– Mikor s hol készültek a képek?
– A gyermekkori, illetve az iskoláskori képek (60-as, 70-es évek) kórházakban, intézetekben készültek. Ezek sorstársaink fotógyűjteményéből valók. A felnőttkori képek (80-as évek) pedig már a megteremtett élettereinkben, munkahelyeinken, otthonainkban készültek.
– Miért ezek a képek szerepelnek a kiállításon?
– Úgy gondoljuk, hogy ezek a fotók képesek olyan pozitív gondolatokat sugalmazni a kiállítás megtekintőinek, miszerint a gyermekkorban elszenvedett – sok esetben súlyos – maradandó károsodással is lehet teljes értékű életet élni.
– Mióta fotózik? Csak a sérültek világáról vagy más témákról is vannak munkái?
– Különös izgalommal vártam az általános iskola 6. tanévzáró ünnepélyét, hiszen bizonyítványom mellé megkaptam életem első, Pajtás fényképezőgépét. Nagy öröm volt ez számomra. Végre fényképezhettem társaimat, akikkel betegségem, a Heine-Medin-kór miatt 1957 óta együtt nevelkedtem különböző kórházakban, intézetekben, mikor hová csapott a sors. Ahogy teltek-múltak az évek, egyre inkább rájöttem, hogy akik nem velünk élnek, nem ismernek minket. Közeledésük zavart volt és sajnálkozásokkal terhes. Így kezdett formálódni képeim tartalmi mondanivalója: noha külsőre különbözünk, de ugyanolyanok vagyunk, mint bárki más.Nagyon sokat köszönhetek Somlyó Zsuzsának, aki az 1981-ben induló „Humanitás” című újság főszerkesztője volt. Számos képriportomat leközölte. Kemény, súlyos kritikái hatására rengeteget fejlődtem. Más témákban is szívesen elkalandozom, főleg amikor a „színek táncolnak”, de igazán a mi kis világunkról szeretek tudósítani, képi élményeket megosztani másokkal.
E képek történelmi dokumentumok egyben, melyek szó szerint és átvitt értelemben is feketén-fehéren megmutatják a polio következményeivel élő emberek életének küzdelmeit és örömteli pillanatait. A kiállítás utolsó paravánjain pedig már színesben láthatjuk azokat az embereket, akikről azt gondolták a járvány elmúltával, hogy meg sem érik a felnőttkort, mégis élnek, sőt, lehetőségeikhez mérten teljes életet élnek: a sorstársakkal-épekkel együtt dolgoznak, pihennek, kulturálódnak, játszanak.
A kiállítás szeptember 2-től egy hónapig látható az OORI Galériában. (Országos Orvosi Rehabilitációs Intézet főépületének aulája – Budapest, XII., Szanatórium utca 19.)
Antalffy Yvette
1. kép: A MEOSZ Heine-Medin Szekció logója, 2. 3. kép: A kiállítás anyagából való
Hasonló témájú cikkeink:
A hallhatatlanságról, avagy kik is a társadalom kaméleonjai
Lélegzés az életem, abbahagyni nem merem
Tweet