Talita

Keresztény női magazin

Elment valaki… Kései sirató – Kobzos Kiss Tamás halálára

kobzos kiss tamás
„Sötét lett újra, egy szál gyertya ég.
Elment valaki. Mondd, mi jöhet még…”
(Hobo Blues Band)

Az emberélet útjának a felén is túl egyre több az efféle benyomásunk, jobbra is meg balra is dőlnek ki a nagy fák, hatalmas robajjal… nemcsak az életük során foglalnak el különleges helyet mások lelkében és mások életében, de a távozásuk is nagy űrt hagy maguk mögött. Mi pedig sirathatjuk a megboldogultat. Mint nagy költőnk is írja: a sirató ének pedig törvényszerűen kései, az efféle kései siratók pedig mind arcátlanok, és arcátlanul számon kérőek…

Már megint elment, lehullt az égről egy állócsillag. Már megint elmulasztottunk egy nagy találkozást. Én is, te is, mi is, együtt is…

Persze, tudjuk: a nagy emberek gyakran megközelíthetetlenek is… mert morzsánként, forgácsonként szórják szét követőik és tanítványaik között az életük kincsét, és persze, senki sem mondhatja el, hogy az egészet valaha is megkapta, átvehette volna…

Végigpereg előttem a kapcsolatunk… Kobzos Kiss Tamás atyai jó barátom volt, emlékszem a debreceni időkre, sihederkorú voltam, és néha atyámmal együtt is láttam Tamást – rendszerint a közös munkahelyük közelében… Aztán talán évtizeddel később, atyámat, Kilián István irodalomtörténészt meglátogatta, akkor már budapesti lakásában, és pár szót váltottunk zenéről, éneklésről. Megint később az atyám által poros levéltárak mélységéből kibányászott betlehemes játékot valósította és zenésítette meg – valóságos, hús-vér gyerekekkel – ami később bakelitre is került, és magam is élvezettel hallgattam. A budaörsi református gyülekezetben élő előadásban is, és a bakelitről is.

Máskor, ha itt-ott fellépett, igyekeztem meghallgatni… pl. Pécsett a szép emlékű Domiban, de egyszer a Székesegyháznál is, Erdal Salikogluval kettesben. Rögtön a lelkembe égett két dala is: a „Zsebemben sok kicsi alma van”, a törökül és magyarul egyformán hangzó dal, vagy a „Régtől fogva úton vagyok”, ami egy török népdal sazzal, a hattyúnyakú, kobozhoz hasonló török hangszerrel kísérve. Egyszer a pécsi Barbakán bástyán is zenélt – a műsor után odaléptem hozzá, de fáradt volt, nem ismert rögtön meg. Legvégül másfél éve, tél végén hallottam zenélni… amikor a műsor után megkerestem, rendkívül kimerültnek tűnt, így hamar be is fejeztük a társalgást…

Talán bő tíz éve úgy éreztem, magyar sámánzenét kell játszanom, de ilyen nincs. Csak rekonstruálni lehet, és a rekonstrukcióhoz egyértelműen a magyar népzenén keresztül visz az út. Aztán egyszer időpontot kértem nála, a tanácsát kikérni. A moldvai csángó zenére, a koboz hangszerre irányította a figyelmemet, és azt javasolta, először tanuljak meg furulyázni. Hatlukúval, mert a nyolclukú egy német, barokk örökség, magyar zenét csak hatlukún lehet játszani.

Furulyát szereztem tehát, de a nyolclukú után minden egy egész hanggal arrébb szólal meg. Hamar megtanultam a hajlításos díszítéseket meg a futamokat (glissandót), eleinte úgy játszottam, hogy mindig díszítésnek álcázva keresgéltem a magyar furulyán a hangokat. Kobozt is vettem, a szászrégeni „ládagyár” termékét hozta be valaki az országba. Az önálló koboztanulás nagyon döcögött, és pár éve egyszer úgy döntöttem, hogy bekéredzkedem a zeneiskola nyári táborába, Csángóföldre, Pusztinába menő buszba…

Tamás fogta a kezem, amikor először Csángóföldön jártam. Ő egyengette az első lépteimet a koboztanulásban – két kézzel tolt előre: azóta már magam is megjárom az utamat… magam is előre jutok.

Végül még egy évvel később egy másik csángó településre hívta fel figyelmemet, ahol a pusztinai zenetáborhoz hasonló nyári foglalatosságot kívántak szervezni. Be is ajánlott a szervezőknél. Azóta már a harmadik nyáron jártam Klézsében, hogy csángó gyerekeket és fiatalokat kobozjátékra oktassak.

Ha mi, itt, Kis-Magyarországon jobban megőriztük és jobban tudjuk a csángó zenét, akkor nekünk kell visszamenni, és a csángók eredeti zenekultúráját nekünk kell valahogyan visszatanítanunk. Ha kihalt az utolsó csángó kobzos is, akkor nekünk, kis-magyarországiaknak kell őket ismét megtanítanunk…

Az első alkalomról még beszámoltam Tamásnak, a továbbiakról már nem. Örökké bánni fogom.

Én is, mások is sokat kaptunk Tőle. Mind visszalopta. Az utolsó órán…

A tanítványnak kél káromkodni kedve… vagy legalább néhány hamis vagy legalábbis stílustörő hangot vagy akkordot a zenébe belepengetni. Azt a keserves betyár mindenit, hát nem hallod, Tamás? Már megint bluest játszom a kobzon!!! Szólj rám!!! legalább még egyszer, utoljára…

József Attila versét nyilván ismerte. Lehet, hogy a Földes Hobo László énekelte dalt sosem is hallgatta, de nekem pár napja folyamatosan ez jár a fejemben…

„Az élet súlya könnyű nekik már, de nekünk fáj…”

 

Kilián Imre

 

Nyitókép

Kilián Imre írásaiból:

A mámikák még csángó magyarul válaszolnak

Csángó mozaikok 1.

Csángó mozaikok 2.

Látogatóban egy 20 éves székely prímásnál

Ismét Csángóföldön 1.

Ismét Csángóföldön 2.


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Kereső

Alapítványunk

A Fiatalok, a Nők, az Ember Méltóságáért Alapítvány
Számlaszámunk: 10918001-00000120-06900008
Anyagi támogatást szívesen fogadunk. (Adó 1%-ra sajnos nem vagyunk jogosultak.)

Hírlevél

Add meg az email címedet, majd a megjelenő ablakban írd be az ellenőrző kódot.

Nyilvántartási szám: NAIH-105162