Gagarin újra hódít
Jurij Gagarin volt az első ember, aki utazott az űrben, és élve vissza is tért. 1961-ben történelmi tettet hajtott végre, élete kockáztatásával. Ma, 55 évvel később, a hidegháború és a nagyhatalmi verseny elmúltával Gagarint újabb hódító útra indították, hogy a ma élő emberek szívében és emlékezetében is kivívja a neki járó nagyrabecsülést, sőt, szeretetet.
Az oroszok három éve életrajzi filmet forgattak Gagarinról, amely csak most érkezett el a magyar mozikba. Éppen ideje, mert a film kiváló, és idén ünnepeljük az első emberi űrutazás 55. évfordulóját. Ma már ez egyértelműen ünnep az egész emberiség számára, akkor, 1961-ben viszont még véres verseny volt az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió, vagyis a két világűr felett is hatalomra törő állam között. Jelképes értelmet tulajdonítottak annak, hogy melyik állam pilótája lép ki először az űrbe, mintha az az ország formálhatna jogot a világmindenségre. A versengés felfokozott hangulata csak akkor nyugodott le kissé, amikor Neil Armstrong 1969-ben első emberként – és amerikaiként – a Holdra lépett. Akkor Gagarin már egy éve halott volt. Egyik kitüntetését állítólag magukkal vitték az amerikaiak az expedíciójukra, így jelképesen velük lehetett ő is.
Egy olyan fiatalember nyerte meg a Szovjetunió számára a világűrért folytatott jelképes versenyt, aki egy kis faluból, egyszerű parasztcsaládból származott, apró termetű, barátságos és szép arcú volt, és nagy testi és lelki kitartó erővel rendelkezett. Háromezer pilótából választották ki legalkalmasabbként erre a feladatra. A filmben az űrutazásra készülés kemény munkájának kerettörténetébe ágyazva ismerjük meg a múltját, gyerekkorát, szüleit, feleségét. Húsz legjobb fizikumú társával együtt vett részt a kiképzésen, ahol sorra dőltek ki mellőle társai. Barátai, ugyanakkor versenytársai is voltak: ambivalens emberi viszonyaikat érzékletesen ábrázolja a film.
A legmegrendítőbbek azok a képkockák, amelyeken ennek a 108 perces, Földet megkerülő utazásnak a pillanatait rekonstruálták a film alkotói, ahogy fokról-fokra leválnak vagy leégnek az űrrakéta részei, rétegei, míg végül Gagarin űrruhában, ejtőernyővel földet ért. (Aligha véletlen, hogy a film maga is 108 perces.) Az emberek ujjonganak, örömmámorban ünneplik az utcákon az űrrepülés hírét. Korabeli képkockák idézik fel Gagarin diadalmenetét a Szovjetunióban, a szocialista országokban és a kapitalista világban is. A film itt, a csúcson ér véget, és ez jól is van így.
Gagarint nem lehetett nem szeretni, mert hatalmas teljesítménye vonzó egyéniséggel párosult. Ha az USA űrhajósa lett volna, tökéletes sztárkarriert futott volna be. A szovjet sztárokat azonban nem sokáig tűrték el a saját országukban, mert ott csak a politikai vezetőket volt szabad „imádni”.
Gagarin – a filmmel ellentétben – nem akarta abbahagyni a csúcson. Vadászpilóta maradt, hogy még egyszer kijuthasson az űrbe. De mást küldtek fel, aki odakint életét vesztette. Ő pedig – harmincnégy évesen – egy belföldi repülés során lezuhant a gépével. Halálának két egyformán valószínű magyarázata van: egy szerencsétlen baleset és a baleset látszatát keltő gyilkosság. Gagarin társai sem tudták egyértelműen elfogadni a balesetről szóló változatot. Az új, brezsnyevi vezetés számára kellemetlen lehetett a túl népszerű, ráadásul egyre több alkoholt fogyasztó, megromlott házasságban élő sztár.
Ez az utóélet sem csorbítja tette nagyszerűségét. Azok a gyerekek, akik a hatvanas években vagy később születtek, már úgy nőhettek fel, mintha az űrséták magáról értetődően természetes események lennének. Pedig még ma sem azok.
Az emberiség történetének ez a mérföldköve egy kedves, mosolygós fiatalembernek, Gagarinnak köszönhető – és az űrprogramban résztvevő több száz tudósnak (köztük Szergej Koroljovnak, „az űrkutatás atyjának”) és azoknak a mesterembereknek, akiknek a nevét nem őrzi meg a történelem, így ők is az első űrpilóta alakjában élnek tovább.
Gagarin (Eredeti cím: Gagarin. Első a kozmoszban), orosz film. Rendező: Pavel Parkhomenko. Főszereplő: Jaroszlav Zhalnin. 2013, 108 perc.
Tweet