Galambfiókák és tanítványok
Megindít a gyámoltalan fiatal élet, akkor is, ha nem embergyerekről van szó, hanem kisállatról; és megindít a mindennel dacoló gondoskodás látványa is. Hasonló érzések születnek bennem tanítványaim kapcsán. – Tanári vallomás a tanév végén Varga Tímeától.
Nem szeretem, ha az erkélyemre szállnak a galambok, leginkább azért, mert összetiporják a földből kibújni akaró virágaimat. Ennek ellenére minden tavasszal jönnek, keresgélnek a diós kosárban, kutakodnak a virágládákban, hiába hessegetem őket. Néha már azt sem tudom, melyikünké az erkély.
Aztán eljön egy pillanat, mikor teljes szívvel átadom nekik a terepet. Akkor, amikor rátalálnak az ottfelejtett, parlagon hagyott nagy virágcserépre, fészket raknak a tetejébe, és én csak arra ocsúdok, hogy már két tojást melenget benne a galambpárosnak hol az egyik, hol a másik tagja. Ekkor megszűnik bennem minden ellenállás, hisz én is anya vagyok. Megadón várom a fejleményeket és minden nap kukucskálok, nincsenek-e már fiókák. Persze a virágokat meg kell öntözni, különösen ha nagyon süt a nap. Ez egy déli fekvésű erkély, ebből nem engedhetek. Így, ha ezt a munkát nem végzi el helyettem az eső (idén sokszor elvégzi), akkor először óvatosan kinyitom a szúnyoghálós ajtót, közben nyugtatgatom a galambot, el ne menjen, majd egész lassú mozdulatokkal elkezdem öntözni az erkély másik oldalán lévő növényeket, lassan közelítve a galamb környezetében lévőkhöz. És a galamb hősiesen tűri a részemről történő magánlaksértést. Egészen addig, míg a közvetlen mellette levő rózsára nem kerül a sor. Akkor aztán ijedt verdeséssel fölrepül, és a legközelebbi utcai lámpa tetejéről tart szemmel, mikor megyek már végre be, mikor térhet vissza két hófehér tojásához. Egyszer azonban változik a helyzet, már nem repül el akkor sem, ha a mellette levő rózsát öntözöm. Gyanút fogok, és gyanúm beigazolódik: már nem két tojáson csücsül bátor kis madaram, hanem két pici galambfiókán. Őket védi hősiesen. Én pedig igyekszem vissza a szobába, ne zavarjam a családi idillt.
Megindít a gyámoltalan fiatal élet, akkor is, ha nem embergyerekről van szó, hanem kisállatról; és megindít a mindennel dacoló gondoskodás látványa is. Hasonló érzések születnek bennem tanítványaim kapcsán. Felnőtt romákat tanítok, tizenhattól ötvenévesig vegyesen, akik mind nehéz sorsú, szárnyaszegett madarak. Családi hátterük, gyerekkoruk sokszor zaklatott, hányatott, vagy egyszerűen csak nem jutott még el oda, hogy felismerje a tanulás értelmét, hasznát és szépségét, és a társadalomba való beilleszkedés szükségességét. Így ezt át nem adva nekik, diákjaink gyerekkorukban kimaradtak az iskolából, és most, felnőtt- vagy kamaszfejjel próbálják meg behozni lemaradásukat. Óriási küzdelem ez nekik, és néha nekünk, tanároknak bosszúság – akárcsak a galambok az erkélyen -, hisz senki ne gondolja, hogy aki hozzánk jön, azt a tudásszomj űzi, vagy akár a tanulás fontosságának belátása. Nem, mindezeknek csupán a szele csapta meg őket többnyire. A mi feladatunk, hogy ugyanolyan türelemmel és gyengéd óvatossággal segítsük őket, mint az erkélyemen a galambokat. És akkor lassan megtanulnak küzdeni, megtanulnak járni az úton egy távolinak tűnő cél felé, és megtanulnak bízni bennünk és önmagukban. És a legszebb, amikor már nem csak magukért küzdenek, hanem egymásért. Amikor az egyik azt mondja: „Timi néni, tartok az Emíliónak angol órát, jó”? A másik meg azzal bombáz, higgyem el, hogy igaz, hogy Dzsenifer sokat lógott az iskolából, de rengeteget tanul otthon, és ő pedig elmesélte neki a görög mítoszokat, a labirintust és a „Dailadoszt”, ami ugye a Daidalosz akar lenni, de nekem már a Dailadosztól is könnybe lábad a szemem, hisz látom, hogy az idegenszerű nevet bár nem tudta tökéletesen megjegyezni, a történetet ismeri, talán abból is emlékszik valamire, amit meséltem róla; és meghat, ahogyan szerény eszközeivel segíti a másikat, mindent megtesz annak sikeres vizsgájáért – akárcsak az erkélyen fészkelő galamb a fiókáiért.
Ekkor érzem, hogy volt értelme a munkámnak, a figyelmemnek, az odafordulásomnak. Az erkélyemről útjára indulhat két kicsi élet, a diákjaim közül pedig biztos sokan elfelejtik, mikor is született Petőfi, de megtanultak nemcsak önmagukért, hanem a másikért is küzdeni, felelősséget vállalni – ők is kirepülhetnek immár.
Varga Tímea
Az első három fotót a szerző készítette, 4. fotó: Pixabay.com
Tweet