Talita

Gyökerek és hagyományok – Beszélgetés Kóka Rozáliával

Kóka Rozália mesél – gyerekkoromban hányszor, de hányszor hallottam a rádióból! Később bakelitlemezen hallgathattam a meséket – akkor még nem sejtettem, hogy ezeket ő maga gyűjtötte. Kóka Rozália mesemondó, népdal- és mesegyűjtő, népdalénekes, néprajzkutató, újságíró aktivitása töretlen. A hagyományőrzésről és az élet más fontos kérdéseiről beszélgettünk.

– Honnan, mikortól ered vonzódása a néphagyományokhoz s főként a bukovinai székelyekhez?

– Beleszülettem. Édesapám, Kóka István bukovinai székely, édesanyám, Gyurcsik Mária bácskai magyar. Én 1943-ban a vajdasági Bajmokon láttam meg a napvilágot. A bukovinai székelyeket 1941 májusában telepítették Bácskába, onnan 1944 októberében menekülnünk kellett, ebben már nekem is részem volt. 1945 márciusában telepítettek le bennünket a kis, ezerlelkes faluban, Felsőnánán, ahol békében éltek együtt a magyar, a felvidéki, a német és a bukovinai székely családok.

Kóka Rozália és Kóka Antal, a nagyapja, aki a bundákat varrta

Édesapám asztalosmester, édesanyám varrónő volt, sokan jártak hozzánk, engem pedig mindig érdekelt, hogy miről folyik a szó. A nyári szünetekben a szomszéd bácsi gondjaira bíztak bennünket, gyermekeket. Kiváló mesemondó volt, s a meséi igen nagy hatással voltak rám. A családi elbeszélések hatására pedig már kisgyerekként vágyakozni kezdtem a sokat emlegetett Bukovinába. Felsőnánán végeztem el az általános iskolát, ahol az iskolai kórus, néptánccsoport tagja lettem.

– Hogyan került kapcsolatba a néprajzzal?

– A néprajz még messze volt! Az általános iskola befejezése után a szekszárdi Garay János Gimnáziumba iratkoztam. A tanév első heteiben a gimnáziumban néptánc csoport alakult, amelybe én is beléptem. Táncegyüttesünket egy ifjú muzeológus, Andrásfalvy Bertalan vezette. Egy alkalommal ő megemlítette, hogy Kodály Zoltán több száz népdalt gyűjtött Bukovinában, s hogy Kodály szerint a bukovinai székely népdalok a magyar népzene legszebb gyöngyszemei. Ezt egy életre megjegyeztem, büszkeséggel tölt el mind a mai napig.

Még abban a tanévben találkoztam Kodály Zoltánnal a Keszthelyi Helikon ünnepségeken. Egy életre szóló, meghatározó élmény volt őt látni. Érettségi után a Kaposvári Felsőfokú Tanítóképző hallgatója lettem. Ott szereztem tanítói oklevelet. Kisgyermekként elhatároztam, hogy tanító leszek, s ez a vágyam így teljesült. A tanítóképzőben dr. Várkonyi Imre nyelvész tanárunk néprajzi szakkörében elsajátítottam azokat az ismereteket, melyeknek birtokában végre elindulhattam néprajzi gyűjtőútjaimra.

– Hogyan kell elképzelni a gyűjtést?

– Először tájékozódtam, hogy ki az, aki az adott közösségben szépen tud énekelni, mesélni, ki tud archaikus imádságokat és hasonlókat. Ezután megkértem valakit, hogy kísérjen el hozzá, mutasson be neki, s ezután már nekem is megnyíltak az emberek. Megérezték az őszinte érdeklődést és figyelmet. Soha nem okozott problémát kapcsolatot teremteni az adatközlőimmel vagy az interjúalanyaimmal. A „Napsugárkisasszonyok” című kétkötetes könyvemben szereplő összes beszélgetőtársammal ma is jó kapcsolatban vagyok.

– Milyen témákat kutatott akkoriban?

– Összegyűjtöttem százötven kiböjtölési történetet, a belőlük megírt monográfia országos pályázaton második díjat nyert, s ennek hatására egy évre rá az MTA felkért, hogy Magyarország Néprajzi Atlaszának készítésében működjek közre. Moldvába küldtek. Magyarfalu volt az első moldvai helyszín. Több mint 300 kérdésből álló kérdőívet kellett kitölteni, súlyos magnóval jártam, s mégis nagy örömmel végeztem a rám bízott feladatot. Elképesztett és lenyűgözött az a világ – egy néprajzi kincsestár! S igaz ez Lészpedre és Szabófalvára is, ahol később gyűjtöttem. Lészpeden találkoztam Jánó Ilonával, a halottlátóval, akinek látomásait harminchét éven át gyűjtöttem. Ebből könyv is született „Bételjesítem Isten akaratját…” címmel. Gyűjtésemből a Tudományos Akadémián is tartottam előadást, erre Diószegi Vilmos kért fel. Az ő hirtelen és váratlan halála 1972-ben nagy veszteséget jelentett az egész magyar néprajztudomány számára. Az én gyűjtéseim feldolgozása is megakadt egy időre, csak 2006-ban adták ki a halottlátóról írott könyvemet.

– Hogyan kerültek a Völgységből Érdre?

– 1962-ben, még tanítóképzős voltam, amikor a szüleimmel Érdre költöztünk. Akkor már közel kétszáz bukovinai székely család élt ott, köztük több nagybátyám is családostól. Az ’56-os forradalom után sokan nekiindultak, hogy a főváros közelében munkát, gyermekeiknek tanulási lehetőséget találjanak. Miután végeztem a főiskolán, Tárnokon kaptam tanítónői állást. Másodikosokat tanítottam. Az első osztályom karácsonya máig emlékezetes maradt, nemcsak nekem, az akkori gyerekeknek is.A’60-as években nem volt divatja a betlehemes játéknak, mi mégis azzal ünnepeltünk. Még forgó karácsonyfánk is volt, a férjem készítette! Közben ugyanis férjhez mentem, s hamarosan megszületett Erika Csilla, a lányom. 1971-ben tizenegy székely asszonnyal megalakítottam, és negyvenegy éven át vezettem az Érdi Bukovinai Székely Népdalkört. Közben elindult az egyéni előadói pályafutásom is. Kezdtem mesélni, hangversenyeken elmondtam a bukovinai székelyek történetét. A műsorba beépítettem Istensegíts és Andrásfalva mondáját. Hangulatában változatos előadói esteket állítottam össze, a komolyság mellett a tréfás történetek, „trufák” is helyet kapnak.

1973-ban tanítványaimmal táboroztam, s egy este a tábortűz mellett megakadt a szemem a gyújtósnak szánt újságdarabon, amelyen a „Szóljatok játszók, regölők” pályázati kiírása volt. Csiki Véró élete című monodrámámmal nagy titokban pályáztam. A díjkiosztón főként az amatőr színjátszás szakemberei voltak jelen. Amikor kihirdették a nyertest – az én nevemet mondták – a terem felmordult: „az kicsoda?” Senki sem ismert. Felkértek, hogy ott a helyszínen olvassak fel a művemből, hogy a jelenlevők megismerhessenek. A jelmezemmel egy kis gondom támadt, mert a történet egy nyolcvan éves öregasszony életéről szólt. Én meg magas sarkú cipőben, rövidke szoknyában voltam, és mindössze harminc éves, így nem adhattam elő Csiki Véró történetét. Gondoltam egyet, az egyik fellépő néptánccsoporttól kölcsönöztem egy nagy kendőt. Azt a színpadon álló egyetlen székre terítettem. Kurta szoknyámban bevonultam a színpadra, és egy mozdulattal beburkolóztam a nagykendőbe. Akkor a színpadon megszületett Csiki Véró. Mikor vége lett a rögtönzött előadásnak, aggasztóan hosszú csend következett, csak azután tört ki a szűnni nem akaró taps. Ez a darab nagy szerencsét hozott nekem. A díjból eljutottam Párizsba, Németországba. Meghívtak az Egyetemi Színpadra, ahol azután számos alkalommal bemutatkozhattam. Egyik évben a diákok szerint Cseh Tamással ketten voltunk az év legkedvesebb előadói. Még abban az évben elnyertem a Népművészet Ifjú Mestere címet is.

– Az előadóművészet mellett az írást sem adta fel.

– Az írás jóval később kezdődött. Az első könyvet az 1980-as évek végén készítettem el. Azért nem azt mondom, hogy írtam, mert csak sajtó alá rendeztem Lőrincz Imrének „A bukovinai Istensegítstől a völgységi Majosig” című életrajzi krónikáját. Csak ezután fogtam önálló művek írásához. Tizenhat könyvet írtam, némelyik többször is megjelent, de máig legismertebb az „Egy asszony két vétkecskéje”. Ebben harmincnégy bukovinai székely, gyimesi és moldvai csángó népi szerelmes történetet írtam le. Húszezer példányban fogyott el, ami ma már csak álom a könyvkiadásban. Most jelent meg a „Mátyás király neve napja (Száz szép mese Mátyás királyról)”. Ezekkel a mesékkel is járom az országot. Mesélek felnőtteknek és gyerekeknek.

– Milyen meséket szeretnek a felnőttek, s miféléket a gyerekek?

– A mesevilág olyan színes és gazdag, mint maga az élet. A felnőttek jóízűen nevetnek a trufáimon, de legjobban mégis a szerelemről szóló élettörténetekre figyelnek. A gyerekek kedvelik az állatmeséket, a kiskamaszok kedvencei a Mátyás király mondák. A humort minden korosztály nagyon igényli és értékeli, nem hiába mondják, hogy a humor az élet sója. Műsoraimmal az egész „magyar glóbuszt” bejártam, s járom. Erdélyben, Szlovákiában, Kárpátalján, a Vajdaságban, Burgenladban sokszor megfordultam. Többször eljutottam az Egyesült Államokba, Kanadába, Finnországba, de voltam Észtországban is.

– Élne-e külföldön?

– Én nem! Világért sem! Mindenhová szívesen elutazom, de azután sietek haza. Én itt vagyok boldog ebben a gyönyörű, sokat szenvedett és szenvedő országban, a hazámban. Amikor 1968-ban – életemben először – útlevelet kaptam, akkor én visszafelé indultam őseim útján, ellátogattam Erdélybe, Bukovinába, sosem volt „szülőföldemre”. Bebarangoltam elődeim szülőföldjét, jól kisírtam magamat, de azzal a boldogító, mámoros érzéssel tértem haza, hogy: „hála Istennek, hogy már itthon vagyunk, s hogy immár magyarok vagyunk!”

– A Hadikfalvi betlehemes mára közismert az országban, s ebben Önnek kulcsszerepe van.

– A nyolcvanas években újítottuk fel ezt a csodálatos karácsonyi népszokást a az Érdi Bukovinai Székely Népdalkörrel. Még kisgyerekként, Felsőnánán láttam betlehemezést, de azután be is tiltották. Felnőttként, amikor elhatároztam, hogy előadjuk, azzal kellett szembesülnöm, hogy nincs meg sem a betlehem (ami a hadikfalvi templom mintájára készült), sem a szöveg, a dallamokat se tudta senki. Ekkor gyűjtőútra indultam Gyimesközéplokra, ahol még élőben láthattam a pásztorjátékot. Házról házra jártam a csobánolókkal, így átélhettem minden mozzanatot. Ezután Tolnában faluról falura járva kérdezősködtem, amíg végül Zombán találtam egy még Hadikfalváról hozott betlehemet.

Először bakelit lemezre énekeltük, majd filmre vette a Magyar Televízió. Végül megírtam a „Hadikfalvi betlehemes” című könyvemet is, amelyben magyar és angol nyelven, fotókkal és lemezmelléklettel közreadtam a kottákat. Ez a bukovinai székely betlehemes játék felkerült a Szellemi Kulturális Örökség Nemzeti Jegyzékére, így elismert nemzeti kincsünk lett.

Tánczos Erzsébet

A teljes interjú a Netfolk – népművészet, hagyományok blogon olvasható.

A képek Kóka Rozália tulajdonai.

A csipkeverőnő

“Kerek élet, kerek beszéd” – Beszélgetés Kocsi Márta népi iparművésszel