Ha megáll az idő…
Sokszor előfordul, hogy olyasmi történik, amire nem számítok. Izgalmas pillanat ez, a személyiség próbája: őrjöngjek, fogjam menekülőre? Nem szeretem ezeket a helyzeteket, mert még valami új dologra is rájöhetek önmagammal kapcsolatban, ami roppant kínos is lehet…
Reggelizem, és a lehetőségeimet latolgatom: begyújtok a cserépkályhákba, aztán megnézem a leveleimet… Vagy fordítva! Esetleg berakom a mosógépbe a szennyest, aztán megnézem a Talita olvasottságát, ami mindig izgalmas. Aztán rákattintok az Indexre, a Mandira vagy a Konzira… vagy valami másra.
Kortyolom a kávém, egy falat lekváros kenyér, „Egyiptomból hazaérkezett a buszbalesetben megsérültek egy újabb csoportja. Egy embert hordágyon hoztak, a többiek” – hirtelen elhallgat a rádió, elsötétülnek a spotlámpák.
Te jó ég, elfelejtettem, hogy ma egész napra kikapcsolják a villanyt! Se rádió, se zenehallgatás, se mosás, és igen, a számítógépet sem lehet ma bekapcsolni!
Megáll bennem az ütő. Hogyan nézem meg a leveleimet? Mi lesz a Talitával, ha nem tudok belépni…? És egyáltalán: mit fogok ma délelőtt csinálni? Még szerencse, hogy 11-kor be kell mennem a városba, már csak három óra…
Lassan elcsendesedem.
Ahogy már hónapok óta nem tettem, egy folyóirattal a kezemben fotelba ülök, megiszom a kávém. Összesöprök az előszobában, elpakolom az edényeket, beágyazok. Visszatérek az újsághoz. Pár percre le is heveredem a kanapéra – meg vagyok fázva –, jólesik a pihenés.
Elteszem a ruhákat, ráérősen és körültekintően elkezdek készülődni. A táskámba mézes teát is teszek, egy kicsit beengedem a kutyát, simogatom.
Beautózom a városba, lerakom a kocsit egy parkolóban, és megírom – kézzel – ezt a cikket a metróban.
Micsoda szerencse, hogy nincs laptopom!
Kóczián Mária
Tweet