Haydn papa
Joseph Haydn a zenetörténet egyik meghatározó apafigurája: egy teljes stílustörténeti korszak atyja, aki idős korában büszkén viselte a „Haydn papa” titulust. Gyereke nem volt, rendelkezett viszont számos növendékkel, tisztelővel és követővel. No meg egy papagájjal.
Miután Joseph Haydn 1809. május 31-én, 78. életévében, végelgyengülésben elhunyt, lajstromba vették hagyatékát. Ennek utolsó tétele volt „egy élő papagáj, a tanulékony jákók fajtájából, galamb nagyságú, szürke színű, piros farktollakkal.” A hagyatéki lista azt is állítja, hogy a madarat Haydn 19 évvel korábban, vagyis első londoni útján vásárolta magas áron, és ő maga tanította beszélni.
Állítólag képes volt elénekelni a gazdája által komponált (és még halála előtt néhány nappal is zongorázott) császári himnuszt, a Gott erhalte elejét. Haydn egyik kortárs életrajzírója arról tudósít, hogy a papagáj „olykor a fuvolát utánozza, s egy egész oktávon át skálázik, vagy pedig e szavakat mondja: „Komm, Haydn Papa zum schönen Paperl!” (Gyere, Haydn papa a szép papagájhoz!)
Ebből kitűnik, hogy Haydn nem szégyellte a „papaságot”. Sőt! Amikor 1804-ben Esterházy herceg végre előadatta Kismartonban – jóval ősbemutatója után – A teremtés c. oratóriumot, az öreg és fáradt zeneszerző e szavakkal mentette ki magát zenekaránál, amiért nem tudta elvállalni a hangverseny vezénylését: „Szívből sajnálom, hogy nem lehet részem abban a szerencsében, hogy művecskémet utoljára vezényeljem. Meg vagyok győződve arról, hogy Önök valamennyien, kivétel nélkül, fáradságot nem kímélve, minden erejükkel támogatják majd öreg Papájukat, kivált mivel vezetőjük a nagyérdemű Hummel lesz.” Amire is Johann Nepomuk Hummel – Haydn helyettese a karmesteri poszton – egy zongoraszonátája dedikálásával fejezte ki köszönetét az őt ért megtiszteltetésért. „Szeretve szeretett Papa! Bátorkodom a mellékelt kis művecskét Önnek ajánlani, engedelmes fiúként számítva a nagy muzsikusapa jóságos elnézésére (…) Tiszteljen meg továbbra is bizalmával és jóindulatával, úgy hiánytalanul boldog lesz az Ön legalázatosabb fia, Joh. Nep. Hummel.”
„Édes Fiam! – kezdte sorait Haydn abban az 1808-as levélben, amelyet Anton Polzellihez, az Esterházy-zenekar első hegedűséhez (többek szerint természetes fiához) intézett, köszönetet mondva a névnapjára kapott jókívánságokért. – Kérlek, mondd meg nevemben valamennyi zenekari tagnak, hogy őket kedves gyermekeimnek tekintem, és kérem, legyenek türelemmel és elnézéssel öreg, gyenge Papájuk iránt! Mondd meg, hogy gyengéd apai szeretettel ragaszkodom hozzájuk…” De már A teremtés első, bécsi bemutatóján is kórusban kiáltotta a közönség: „Éljen Haydn papa! Éljen a zeneművészet!”
A szeretet- és tiszteletteljes „Haydn papa” formulát a zenetörténet-írás azután Haydnra mint a szimfónia, a vonósnégyes és a bécsi klasszikus stílus „atyjára” is rávetítette. Innen pedig sajnos már csak egy lépés, hogy Haydnt csupán Mozart és Beethoven előfutárának, műveit pedig kizárólag hangversenyek „bemelegítő” nyitószámának tekintsék.
„Haydn papa a copfos idők ártalmatlan és kedélyes, legjobb esetben is csak humoros öregura. Mindig az öreg Haydnra gondolunk, soha nem az ötvenesre, kinek lába előtt hevert az egész zenei Európa – ez kiirthatatlan klisé” – írta Ludwig Finscher, a neves Haydn-kutató.
Lehetséges, hogy Haydnt a nála majd’ negyedszázaddal fiatalabb Mozart szólította elsőként papának, éspedig utolsó találkozásukkor. A két zeneszerző utolsó „víg lakomájára” 1790. december 15-én került sor, amikor Haydn első ízben kelt útra London felé. „Papa! Maga nem kapott nagyvilági nevelést, és túl kevés nyelvet beszél!” – mondta állítólag Mozart, atyai jóbarátját féltvén az utazás fáradalmaitól. Mire Haydn frappánsan ezt válaszolta volna: „Ó, az én nyelvemet az egész világon értik!” „Úgy hát ebben az életben bizonyára utolszor mondunk egymásnak istenhozzádot” – búcsúzott tőle talán nem is egészen tapintatosan Mozart, hiszen Haydn ekkoron már idősnek számított. Egyikük sem sejthette, hogy a prófécia igaznak bizonyul, még ha pont fordítva is, mint amiként ők érthették. Alig egy esztendő múltán nem Haydn, hanem Mozart halt meg, befejezetlenül hagyva a Rekviemet (1791), amely tizenhét és fél évvel később a Haydn emlékére mondott misén is fölcsendült.
Nagy szerencse, hogy az 58 esztendősen még jó erőben lévő Haydn nem hallgatott fiatalabb barátja intésére. Hiszen London nélkül nem született volna meg kései műveinek egész sora, így a két nagy oratórium – A teremtés és Az évszakok – sem.
„Jó papámat gipszbe öntöttem” – jelentette egy levélben Johann Elssler, a halotti maszk készítője, korábban a zeneszerző kottamásolója.
Az elárvult papagájt állítólag Liechtenstein herceg vásárolta meg, nem éppen olcsón: 1400 akkori, osztrák forintért. Ugyanannyiért, amennyi Haydn „papa” éves fizetése volt az Esterházy hercegeknél.
Szerző: Mesterházi Máté
A teljes cikk a Müpa Magazin 2013. VIII. évf. 1. számában olvasható (26–28. o.)
Rokon témájú cikkeinkből:
Mit olvasott a “Büszkeség és balítélet” szerzője?
Desiré: Egy nagy, ismeretlen Úr vendége
Tweet