Talita

Hív a hivatás 3. „Ott vagyok, ahol Isten szívesen lát” – Dyekiss Virág, néprajzkutató, dúla

Virág hivatása a néprajztudománytól az anyaságon át a szüléskísérésig ível. Úgy véli, a hivatás az az élethelyzet, amelyben éppen a leginkább helyén érzi magát.

– Senki nem születik úgy, hogy a nganaszan nép kultúrájával, mitológiájával szeretne foglalkozni. Milyen volt az életutad addig, hogy felébredt az érdeklődésed e kis szamojéd népcsoport iránt?

– Már korán kiderült, hogy elvarázsol a különböző kultúrák hitvilága. Ez a kedves mondat arra utal, hogy hetedikben egy osztálytársamnak bemeséltem, hogy boszorkány vagyok, és mindenféle praktikát is megtanítottam neki, amelyeket Dömötör Tekla: A magyar nép hiedelemvilága című kötetéből merítettem, ami az első általam olvasott néprajzi szakmunka volt.

Azután tizenegyedikben, tizenhat éves koromban csodálatos magyartanárom, Sályiné Pásztor Judit azt a feladatot adta, hogy írjunk fogalmazást valamelyik általunk választott finnugor (uráli) népről. Végignéztem a családfát, és a 800 fős nganaszanokat választottam. Nagy lelkesen munkához láttam, de hamar kiderült, hogy az iskolai könyvtárban nincsen semmi velük kapcsolatos irodalom. Nos, ez nem maradhat így! – gondoltam. Itt egy nép, biztos gyönyörű, Istentől forrásozó kultúrával, és úgy tűnik el a világból, hogy még csak nem is foglalkoztak vele! Világmegváltó kamaszkorom teljes lendületével elhatároztam, hogy majd én… Ennek eredménye lett a doktori kutatásom.

– Alig ismerjük a nganaszanokat, biztosan sokan a nevüket se hallották. Tudom, órákig tudnál mesélni róluk, de egy kicsit avass be minket: hol és hogyan élnek?

– Az emberek igen jelentős része nem is hallott róluk – vagy ha mégis, pl. gimnáziumi magyarórán, akkor gyorsan elfelejtette, annyira nehéz valamihez kötni őket. Egy egész kicsi, 800 és 1000 fő között mozgó népcsoportról van szó, amely hagyományosan az Északi-Jeges-tengerbe nyúló Tajmir-félszigeten vándorol, elsősorban rénszarvasokra és más állatokra vadásztak. A földön élő egyik legészakibb népcsoport. Számunkra elképzelhetetlen, hogy egyáltalán életben tudnak maradni az ott uralkodó körülmények között. Engem mindig a hitviláguk foglalkoztatott, ahogyan folyamatosan benne élnek a mítoszukban, ahogy az emberi és természeti tér és az idő folyamatos kapcsolatban van a természetfelettivel, a múlttal és az időtlenséggel. Megragadott a közösség mindent felülíró ereje, az ember egyéni életének értéke, amely mégis elengedhető. Olyan világot közvetít, ahol érvényesül egy rend, amely a mi életünkben is jelen van, de talán kevésbé tudatosodik.

– Jártál náluk?

– Nem, sajnos nem jutottam még el hozzájuk. Krasznojarszkban, Szentpéterváron és Moszkvában különböző archívumokban és múzeumokban gyűjtöttem össze a lehető legteljesebb folklórszöveg-gyűjteményt, ez az alapja a munkámnak.

– A közösségi médiát bejárta egy fényképed, amelyen egy tudományos konferencián éppen előadást tartasz, miközben legkisebb gyermeked rád van kötve egy kendővel. Mintha azt sugallaná a kép, hogy anyaság és tanult hivatás összeegyeztethető. Te hogyan tapasztalod ezt az öt gyermeked mellett?

– Számomra a kérdés nem egészen így fogalmazódik meg. Arra törekszem, hogy ott legyek, ahol aktuális tudásom-érzésem szerint Isten szívesen lát engem. Ahol megáld azzal, hogy az időm nagy részében érzem a belső békét, összhangot, nyugodt a lelkiismeretem, úgy érzem, hogy a helyemen vagyok. Olyankor megkapom hozzá a szükséges segítséget is, drága nagymamáinkat, akik mellettem állnak a gyerekvigyázásban, az időt, az erőt.

– Hogyan tovább? El tudod-e képzelni az életed még több gyermekkel? Szeretnéd-e folytatni a néprajzi kutatást, vagy más utak is vonzanak?

– Engem teljesen lenyűgöz a részvételünk a teremtésben, a várakozás, a szülés és az új kis élettel való foglalkozás. Férjemmel együtt azt éltük meg, hogy az a mi utunk, ha házasságunkat nyitva tartjuk a gyerekek érkezése felé, és Istenre bízzuk, hogy mikor és kit küld hozzánk. De nemcsak a saját szülésem tölt el istenélményszerű csodálattal, hanem nagyon hálás vagyok azoknak, akik odaengednek, odahívnak engem életüknek ebbe a titkos folyamatába. Dúlaképzést végeztem, és szüléskísérés közben át- meg átjár a csoda, az Isten jelenléte és mindent betöltő ereje. Szüléskísérésen kívül nagyon szívesen tartok szülésre felkészítő beszélgetéseket, valamint szülésre bocsátó ünnepeket is vezetek. Úgy érzem, nemcsak egy hivatása lehet az embernek élete folyamán, hanem több is. Figyelni kell, merre hív Isten, mi éppen a dolgom, hol van rám leginkább szükség.

Kölnei Lívia

Az előző hivatásokról:

Hív a hivatás 2. „Az emberi szívek mélyén van az igazi hiány” – Koronkai Zoltán, jezsuita

Hív a hivatás 1. „Mély tartalom érthető nyelven” – Jorsits Attila, evangélikus teológus