Talita

Hív a hivatás 8. „Nem lehet mindig tavasz egy kapcsolatban” – Portik-Bakai Melinda, pszichológus

„Van, aki megkérdőjelezi, hogy egy pszichológus hogyan gyógyíthat Isten nélkül. Erre azt szoktam felelni, hogy hitem szerint Isten a szeretet, és még a hitetlen ‘pszichotudósok’ is arra szoktak jutni, hogy a kliens akkor fog tudni változ(tat)ni bármin, ha teljes elfogadásban részesül, és érzi, hogy szeretik.”

– Lehetett sejteni gyerekkorodban, hogy felnőttként pszichológus leszel?

– Először 16 éves korom körül mondta anyukám, aki akkortájt több pszichológiai témájú könyvet is olvasott, aktuálisan épp Thomas Gordon T.E.T.- jét, hogy: „Te pont úgy hallgatsz másokat, ahogy azt Gordon írja. Legyél pszichológus!” A reakcióm ez volt: „Na, majd biztos…”. Tehát nem lelkesedtem túlságosan az ötletért. Akkor (2000 környékén) még a „minden pszichológus hülye” mondás élt inkább a fejemben. Fél-egy év múlva átjött egy osztálytársnőm „beszélgetni”. Három órán keresztül mesélt az épp aktuális (plátói) szerelméről, én meg talán három-négyszer szólaltam meg, akkor is tisztázó kérdést tettem csak föl. Emlékszem, amikor az ajtónkban állt búcsúszáskor, egészen más volt az arca, mint amikor érkezett. Felszabadult volt. „Annyira jó veled beszélgetni, Linda!” Hál’ Istennek még sikerült elharapnom, de majdnem fölszakadt, hogy „Beszélgetni ?!”… Nálam az valami mást jelent… Ugyanakkor ez volt az első igazi tapasztalat arról, hogy valakinek nagyon jólesett, hogy meghallgattam, és én is szívesen hallgattam őt, egyáltalán nem éreztem, hogy fárasztott, leszívott volna. Abból pedig még pénzt is lehet keresni, ha megtanulom a meghallgatás művészetét – jött a következő gondolat. Akkor lehet, hogy tényleg volt valami Anyu ötletében? A harmadik fontos lépés pedig az volt, hogy amikor elkezdtem mondogatni a környezetemben, nagyon sok pozitív visszajelzés érkezett. Az egyik emlékezetes például: „Ó, az én egyik barátnőm is pszichológus szeretne lenni, róla el sem tudom elképzelni, de te szerintem tényleg pszichológusnak való vagy!”

– Hívő keresztényként nem okoz gondot, hogy sok keresztény úgy véli: egy hívőnek nem lehet lelki problémája, mert az a bűn és feloldozás viszonylatában megoldható?

– Ilyennel nem találkoztam még. Van, aki megkérdőjelezi, hogy egy pszichológus hogyan gyógyíthat Isten nélkül. Erre azt szoktam felelni, hogy hitem szerint Isten a szeretet, és valahogy még a hitetlen „pszichotudósok” is arra szoktak jutni, hogy a kliens akkor fog tudni változ(tat)ni bármin, ha teljes elfogadásban részesül és érzi, hogy szeretik. Én nem tudom kihagyni Istent a szakmai életemből sem. Ez persze nem azt jelenti, hogy az alkalmakon direkt evangelizálok, de azt mindenki tudja, aki jár hozzám, hogy fontos a hitem, és időről időre rá is kérdeznek egy s másra, én meg szívesen válaszolok.

– Milyen típusú párkapcsolati problémákkal találkozol leggyakrabban?

– Nem mondhatnám, hogy van „gyakoribb probléma”. Minden probléma egészen egyedi. Mivel szexológus tanácsadó képesítésem is van, sokan valami ilyesmi kérdéssel jönnek, de ez a témakör egészen ott kezdődik, hogy mit jelent nőnek / férfinak lenni, vagy „miért nincsen már évek óta normális párkapcsolatom”, szóval előbb-utóbb mindenkivel az önismeretnél kötünk ki.

– Sok kihívás éri a szakterületedet. Az egyik ilyen a gender-elmélet oldaláról érkezik, amely megkérdőjelezi a két hagyományos nemi kategóriát és a két nem hagyományosnak mondható szerepeit is. A másik az anya-apa-gyerekek közösségét jelentő családfogalom kitágítása más, vegyes közösségekre, ún. „mozaikcsaládokra”. Neked mi a válaszod ezekre a kihívásokra?

– Túlságosan összetett kérdés, nem könnyű röviden válaszolni rá. Azt gondolom, hogy az alapfelvetés mellé, miszerint a nőket nem értékelik egyformán a férfiakkal (pl. ha egy cégnél ugyanazon a szinten, ugyanolyan magas beosztásban egy nő nem kapja meg ugyanazt a fizetést, mint egy férfi,) és ezen szeretnének változtatni, akkor jó szívvel e cél mellé tudnék állni. De az elmélet túlkapásaival, pl. legyen ugyanannyi mérnök az egyetemeken férfiból és nőből, vagy az óvodában kötelezően autózni kelljen a lányoknak és babázni a fiúknak – sajnos ezek csak a finomabb dolgok – nem tudok egyetérteni.
Férfinak és nőnek születünk, ez nem olyan dolog, amit „majd eldönt, ha felnő”. Hiába akarják a nemeket „egységesíteni”, mások vagyunk. Biológiailag, szellemileg, érzelmileg egyaránt. Nyilván érdeklődhet egy nő is műszaki pálya iránt, ismerek is több példát, valamint a szociális szférában is dolgoznak férfiak – de nem ez a jellemző. Lehet bátorítani, épp az utóbbi példa nyomán, mert nagyon hasznos lenne, ha több (jó) óvó bácsink, tanító bácsink, tanár bácsink lenne. Nagy szükségünk van manapság a férfi mintára, amikor az apák sokszor már egészen pici kortól nincsenek jelen a gyermekeik életében (szakítás, válás vagy 8-tól 20 óráig tartó munka), vagy jelen vannak, de nem igazán tudnak kapcsolódni gyermekeikhez – de erőltetni őket nem sok értelmét látom.

A másik: Tapasztalható, hogy egyre több a szétesett, nem szokványos család, és jó, hogy már nem jár társadalmi megvetéssel, ha a gyerek szülei elváltak, vagy ha nincsen jelen életében az apuka vagy anyuka. Fontos, hogy a családpolitika támogassa az egyedül nevelő szülőt és gyermekeit, illetve a mozaikcsaládokat is. Az viszont nem támogatás, ha úgy teszünk, minta közömbös volna a gyermek számára, hogy milyen családi körülmények között nevelkedik, hiszen minden szempontból az a legjobb, ha édesapja és édesanyja szeretetközösségében nőhet fel. Veszélyes elbagatellizálni a sérülést, ami éri, ha ez az intim közösség felbomlik, vagy akár létre sem jön. A gyászmunka hiánya még súlyosabb és kezelhetetlenebb sérülést okozhat. És semmiképpen sem szabad egyenértékű családmodellt vagy akár követendő példát csinálni a szétesett családokból.

Sokkal inkább a még együtt, egységben élő családokat kellene támogatni. Például nagyon szimpatikusak számomra a „marriage enrichment”, azaz „házasságfrissítő” programok, amelyek Amerikában már elterjedtek. Házaspárok akár hétvégéket is tölthetnek úgy együtt, hogy a gyerekekkel külön foglalkoznak, nekik pedig lehetőségük van kettesben minőségi időt eltölteni, beszélgetni, élményeket együtt átélni, más házaspárokkal megosztani tapasztalataikat, nehézségeiket, örömeiket. Itthon az utóbbi években Mihalec Gábor kezdett hasonló hétvégéket szervezni.

– A pszichológia fejlődő és változó tudomány. Több pszichológiai szervezet állásfoglalása szerint például a homoszexualitás már nem számít sem betegségnek, sem szexuális viselkedészavarnak. Mennyiben érinti ez a te munkádat?

– Nem volt még homoszexuális kliensem, viszont van több olyan érintett barátom, aki mesélt már saját lelki tusáiról és terápiás élményeiről. Bár 1973 óta levették a betegségek listájáról a homoszexualitást, fontos tudni, hogy azóta is rajta van a listán az ún. ego-disztonikus szexuális irányultság, azaz olyan vonzalom, ami miatt az egyén rosszul érzi magát, szorong, szeretne változni. Olvastam egy amerikai kollégáról, Elaine V. Siegelről, aki leszbikusokkal foglalkozott egy női klinikán. Mélyebb, analitikus terápiával dolgoztak, ami egy-két évig is eltarthat. Azt figyelte meg, hogy a páciensei elkezdtek vonzalmat érezni férfiak iránt, pedig ez egyáltalán nem volt célja a terápiának (eredetileg gyermekkori sérelmeket dolgoztak fel). Sokan közülük teljesen heteróként éltek tovább, megházasodtak, gyerekeik is születtek. Elaine Siegel a tapasztalatairól könyvet is írt. Tehát sérülésnek nevezzük vagy sem, amit fontos tudni, hogy – amint az említett esetek is mutatják – vannak, akik képesek változni. És ezt a lehetőséget és jogot fontos lenne NEM elvitatni azoktól, akik szeretnének változni!

– Miben látod a férfiak és nők, családok boldogságának garanciáját? Melyek a leggyakoribb okai a boldogtalanságuknak?

– Egyre inkább azt látom, hogy semmire sincs garancia. Ami nagyon fontos, az a kommunikáció és az önismeret. Az utóbbi nélkül az előbbi sem tud működni olajozottan. Továbbá nagyon fontos megtartó ereje van vagy lehet egy közösségnek, ahol mind a ketten jól érezzük magunkat, ahol a helyünkön vagyunk, ahol mind a kettőnket ismernek, elfogadnak és szeretnek, ahol merünk őszinték lenni, és van mód megosztani a nehézségeinket is. Rendkívül megerősítő látni azt, hogy mindenkinek vannak nehézségei. A legszebb párnak is (akiket mi igazán boldognak látunk kívülről) vannak nehéz időszakai, az ő kapcsolatukba is eljön a tél időről-időre, hiszen nem lehet mindig tavasz vagy nyár egy kapcsolatban sem.

– A tanult hivatásod és a családi életed hatnak-e kölcsönösen egymásra?

– Igen. Előfordult már, hogy egy kliensem hasonló helyzetben volt, mint én, de én nem láttam rá erre. Aztán amikor következő héten a szupervizoromnál voltam, és kivételesen a saját „esetemről” beszélgettünk, teljes döbbenettel hallgattam, hogy szinte szóról-szóra ugyanazokat kérdezi és mondja nekem, amit én is szóvá tettem előző héten, a másik székből. De ez kivételes eset volt. Ha olyat hallok a kliensemtől, amit én is megéltem már, azt a tapasztalatomat többnyire megosztom vele, ezáltal a kliens átélheti, hogy nincs egyedül ezzel a nehézséggel. Persze csak olyan példákat mesélek el, amiket én, vagyis mi már megoldottunk valamiképpen, hiszen, ha megoldatlan problémát terhelek rá, az nem fogja az ő helyzetét segíteni. Ugyanakkor nagyon sokat tanulok is a klienseimtől, rengeteg jó ötletük, tapasztalatuk van, ami számomra is „tapasztalattá” válik. Tehát a hatás oda-vissza működik, de csak egy bizonyos szintig.

Nagyon fontos, hogy mindkét oldalról tartsam a határokat, vagyis a szakmai elakadásaimat ne vigyem haza, azt a szupervizorommal beszéljem meg. Ugyanígy a házasságban adódó nehézségeimet se hozzam be egy-egy ülésre. Hála Istennek ezeket eddig sikerült betartanom.

– Milyen terveid vannak a szakmád terén?

– A következő öt-nyolc évben szeretném elvégezni a pár- és családterapeuta képzést, valamint pszichodráma asszisztensből pszichodráma vezetővé szeretnék válni.

Kölnei Lívia

Képek: Portik-Bakai Melinda tulajdonai

Sorozatunk előző részeiből:

“A szívekbe remény, az arcokra mosoly” – Döbrentey Ildikó, író

“Mély tartalom érthető nyelven” – Jorsits Attila, evangélikus teológus

“Ott vagyok, ahol Isten szívesen lát” – Dyekiss Virág, néprajzkutató, dúla

“Akkor tudunk segíteni, ha az áldozat is akarja” – Németh Ágnes, rendőrezredes