Talita

Keresztény női magazin

Hogyan lehet együtt élni azzal, ami nem fog megváltozni? – 25 éves lett a dunaharaszti Bárka

25-eves-barka„Aki közel van a Down szindrómásokhoz, nem sajnálja őket, hiszen nincs bennük semmi szánalomra méltó. Szeretnek élni.” – Fekete Ágnes a dunaharaszti Bárka közösség ünnepén beszélgetett Weber Istvánnal, aki korábban a közösségben élt, és Kemény Péterrel, a Bárka Alapítvány kuratóriumának elnökével.

 

Weber István: Amikor a Bárkát megismertem, tele voltam olyan elképzelésekkel, hogy mennyi mindent fogok tenni a sérültekért, földobom a napjaikat, nagy átalakulásokat, csodákat fogok majd látni.

Fekete Ágnes: Nagy volt benned a tenni vágyás?
Weber István: Igen. Csodákat vártam, de akkoriban nem láttam egyet sem, később azonban igen. Akkor el is gondolkodtam rajta, hogy milyen jó, hogy Isten ma is mozdul a világban, és csodákat is tesz. A csoda attól lesz csoda, hogy a többséggel nem történik meg. Azonban sokkal jobban kezdett érdekelni az, hogy hogyan lehet együtt élni azzal, ami nem fog megváltozni. Nagyon sokat gondolkoztam azon, hogy Jézus sem mindig úgy tett csodát, hogy csak szólt, és meglett, hanem nekibuzdult, sarat csinált, orcáját Jeruzsálem felé fordította, és rálépett az odavezető útra, ahogy Lukács írja. Azt hiszem, a megváltásnak az a lényege, hogy együtt lehet élni azzal, amit általában mindenki szeretne megváltoztatni.

Fekete Ágnes: Azt érezzük általában csodának, ami ritka?
Weber István: Van az emberben egy hihetetlen nagy vágyakozás, hogy Isten változtassa meg az életét. Nyilván a zsidóknak és az újszövetségi embereknek is ez volt a várakozása. Most is azt szeretnénk, a szívünk mélyén ott él a vágyakozás, hogy ha találkozom Istennel, akkor változzon meg minden. Azt gondoljuk, ha megtérünk, akkor már nem esünk vissza a bűneinkbe, de rá kell jönnünk, hogy bizony még akár húsz év múlva is az Úristenhez kell mennünk ugyanazzal a dologgal, és Ő segít kimászni belőle. A Bárka elsősorban ezt jelenti számomra: Isten az, aki van, és nem az, aki lehetne, és akit szeretnénk, hogy legyen; nem az, aki cselekszik, hanem elsősorban aki van, és aki velünk van, és abban is velünk van, amit nehezen viselünk. A megváltásban pedig magára vette az egész sorsunkat. Ő aztán választhatott! Jézus az egyetlen ember a világtörténelemben, aki nem azt élte, ami jutott neki, hanem amit maga választott. Ő egy olyan életet választott, ahol nem az élet napos oldalán járt, hanem eléggé a sűrűjében. A Bárkában azt valljuk, amit már az ókereszténységben is mondtak, hogy a szegények az egyház kincsei. Gyakran azonban nem gondoljuk komolyan, pedig szerintem ez nagyon egyszerű dolog. Úgy látom, a mai világunk fő baja az, hogy van egy hatalmas illúziónk, hogy most jobban tudunk élni, és kezünkbe vettük a világ irányítását. Rá kell azonban jönnünk, hogy ez nincs így. Végül is semmi sem változott: mindannyian meghalunk, és mindenkinek meghalnak a szerettei. Nekem is van egy Down-kóros kislányom. Bár a legjobban szűrt fogyatékosság a Down-kór, mégis folyamatosan növekszik a születendő Down-kórosok aránya.

Fekete Ágnes: A Down-szindrómásokat mongoloidnak is szokták mondani.
Weber István: A mongoloidot sokan nem szeretik, de engem nem zavar, mert azt gondolom, hogy nem a szó számít. Tőlem fogyinak is hívhatja valaki, ha azt kedvesen mondja, és hiába mondja valaki szebben, sérültnek vagy fogyatékkal élőnek, attól még undorító lehet, ahogyan kiejti. Aki közel van a Down-szindrómásokhoz, nem sajnálja őket, hiszen nincs bennük semmi szánalomra méltó. Szeretnek élni. Ki vitathatja el ezt a jogukat, milyen jogon kérdőjelezzük meg a létük értelmét, ha ők maguk szeretik az életüket? Szeretnek élni, és ez nem azon múlik, hogy mennyire fogyatékosok. Egy évig haldoklók között is dolgoztam, ott is azt tapasztaltam, hogy nem a fájdalom vagy a szenvedés szintjétől függ a halál. Ha valakinek jó a kapcsolatrendszere, és szeretettel veszik körül, akkor minden rendben van. Azonban, ha nincsenek jó kapcsolatai, akkor az pokoli tud lenni. Egy sérült embernek még inkább. Két évet éltem a Bárkában, de amióta eljöttem, azóta is az az életem.

Fekete Ágnes: Mikor éltél ott?
Weber István: A nagy hőskor utáni második generáció voltam, tehát eléggé az elején, amikor még könnyebb volt a dolgunk, mint az utánunk következőknek. Mi még éreztük, hogy sok minden rajtunk áll vagy bukik. Nem annyira az egyszerű hétköznapok voltak az uralkodók, mint a mostani életemben. Már tizenegy éve élünk együtt sérültekkel, és a hétköznapok mások, mint az elején, egyre jobban beszürkülnek, de ez így van jól. Nem ájtatosságként, hanem nagyon komolyan mondom: sokkal többet kaptam a Bárkából, mint amennyit le tudtam tenni az asztalra. Ezek az élmények pótolhatatlanok, fölülírhatatlanok. Hadd mondjak el egy példát!

Bagi Józsi egy közeli gyerekotthonból került hozzánk, először egyszer-kétszer ott aludt, hogy ismerkedjen a többiekkel, a helyszínnel, majd beköltözött. A szobája a földszinten volt. Az első éjszaka későn feküdtem le, és hajnali fél háromkor arra ébredtem, hogy az emeleten lévő szobámban Józsi ott térdel az ágyamnál, és fölém hajolva hangosan szuszog, és próbálja elmondani, hogy nem talál vissza a szobájába. Néhányszor előfordult még. Pár héttel később derült ki, hogy mi a gond. A szobája előtt volt egy fenyőfa, és amikor fújt a szél, az neki félelmetes volt, ezért indult el ilyenkor. De aztán elmúlt a félelme. A Bárkában az a jó, hogy nincs benne semmi rendkívüli. Ugyanerről szól egy normális családban is az élet, hogy megoldódnak problémák, és szinte észre sem vesszük. Mindig csak az új gondokat látjuk borzasztónak, visszanézve már teljesen más képet mutatnak.

Emlékszem például egy esetre, amikor gondok voltak a gyerekekkel, veszekedni kellett az egyikkel, hogy ne vajazza olyan vastagon a kenyerét, mert a cukorbetegségének az nem jó, és egész nap gondjaim voltak. Este az imánál már nem találtam a helyemet Isten előtt sem. Szívem szerint ordibáltam volna vele is, csak a többiek aludtak. Letelt az imaidőm, és mentem vissza a szobámba. El kellett mennem Niki és Kriszti szobája előtt. Nyitva volt az ajtajuk. Aludtak. Niki félt mindig a vihartól. A mellettem lévő szobában volt, és amint megdördült az ég, ő a legrövidebb menekülési útvonalat választotta, rohant a szomszédba, és bevágódott az ágyba. Ezt sem vettük észre, hogy megszűnt. Amikor mentem el a szobájuk előtt, tele voltam keserűséggel, az Úristen is csak hallgatott, és akkor valahogy meghallottam, ahogy alszanak. Niki erősen szuszogott, horkolt, Kriszti ringatózott, és akkor beültem a szobájuk közepére, és ott ültem még egy órát. Emlékszem, hallgattam, ahogy alszanak, és ott minden a helyére került.

Fekete Ágnes: Ebben szólalt meg Isten?
Weber István: Igen. Megértettem, hogy az, ami van, az jó, az szerethető, hogy ez elég az élethez. Amikor hajtunk, gürizünk, nagyon le vagyunk strapálva, magánéletileg is húzós, akkor azt érezzük, hogy nincs értelme semminek. Akkor ez nem esett le nekem, csak később rendeződött össze. Nem racionális dolog, hogy az Isten, aki van, Ő jól van így, ahogy van. Az Isten szereti ezeket az embereket, őket, akik annyira máshogy alszanak, mégis látszott rajtuk: tudják, hogy tartoznak valakihez.

 

Kemény Péter: Tizenéves útkeresésemben voltam, és gyógypedagógus akartam lenni, de nem vettek föl, ezért elkezdtem munkát keresni. Úgy gondoltam, hogy bármit is dolgozzak, az valami hasznos szolgálat legyen. Először a Mozgássérültek Állami Intézeténél dolgoztam ápolóként, aztán onnan a KézenFogva Alapítványhoz mentem át. Ott találtam a könyvespolcon Jean Vanier Közösség című könyvét, amelyet hazavittem és kiolvastam. Azt éreztem, ez az, amit keresztény emberként, gyógypedagógusként csinálni szeretnék. Később felvettek a gyógypedagógiára, és elvégeztem. Sok minden történt, majd a minisztériumban kezdtem dolgozni. Gyermekeim születtek. Kiköltöztünk Dunaharasztira. Az egyik istentiszteletre bejöttek sérült, fogyatékos felnőttek egy-két kísérővel. Az egyikük Draskóczi Ildikó volt. Odamentem hozzájuk, és kiderült, hogy ők a Bárka közösség itt, Dunaharasztiban. Fölajánlottam a segítségemet. Végül is meghívtak, hogy dolgozzam velük a kuratóriumban. Nagyon nagy örömmel mondtam rá igent. Hiszek abban, amit Jean Vanier mondott, írt ebben a könyvében, hogy a teremtettségünkben egyek vagyunk. Az összes bukdácsolásunk, jó és rossz képességeink csak társadalmi norma kérdései, hogy melyiket hogyan tekintem, és melyikre mondom azt, hogy ez még csak gyengeség, vagy ez erénytelenség vagy éppen fogyatékosság. Nem párhuzamba akarom állítani az erénytelenséget a fogyatékossággal, hanem azt akarom mondani, hogy a képességek limitje sokszor társadalmi megítélés kérdése. Igazából mindannyian fogyatékosok vagyunk, csak van, akinek erről papírja van, és van, aki nem vallja be magának. Nekem a Bárka azt a keresztény közösséget jelenti, ahol ezt a teremtettségbeli egységünket meg tudjuk élni, ahol kiegészíthetik egymást a gyengeségek és az erősségek.

Fekete Ágnes: Milyen érzés bevallani, hogy fogyatékosok vagyunk?
Kemény Péter: Szerintem az önismeret nélkülözhetetlen az egészséges és kiegyensúlyozott élethez. Ha ezt nem merjük felvállalni, hogy bevalljuk elsősorban önmagunknak, akkor nagyon elzárjuk magunkat valami teljességtől. Amikor valaki inkább önmagába zárkózó, önző, világi dolgokért hajt, akkor magára marad, nem mer ránézni arra, hogy az önzésével elzárkózik, nem mer ránézni a saját hibáira, ezért elutasítja a másik hibáit is. És azzal, hogy elutasítja a másikat a hibáival, hát egészében utasítja el.

Fekete Ágnes: Emögött az önmaga elutasítása is van?
Kemény Péter: Így van! Ez mindig arról szól, hogy nem merem felvállalni azt, aki én magam vagyok. Rájövök, hogy bizony nem vagyok tökéletes, sőt  és ettől leszek teljes egész. Ezen a ponton tud szerintem beáramlani az életünkbe a hit, az, hogy teremtettek vagyunk. Ez egy furcsa anomália: lehet, hogy nem vagyok tökéletes, és mégis kerek egész vagyok. Igen, azt hiszem, hogy ettől lesz jel a világban a Bárka.

Az interjú a Református Félóra szeptember 7-ei adásában hangzott el.

Nyitókép: a Bárka Facebook-oldaláról


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Kereső

Alapítványunk

A Fiatalok, a Nők, az Ember Méltóságáért Alapítvány
Számlaszámunk: 10918001-00000120-06900008
Anyagi támogatást szívesen fogadunk. (Adó 1%-ra sajnos nem vagyunk jogosultak.)

Hírlevél

Add meg az email címedet, majd a megjelenő ablakban írd be az ellenőrző kódot.

Nyilvántartási szám: NAIH-105162