Talita

Hogyan lettem ágyszínházas?

Képzeld el, hogy beteg gyereked kórházba kerül! Bejön a kórterembe két-három nyugodt, derűs felnőtt, színes pólóban. A kicsi kezébe csörgőt adnak, a nagyobbacska zebrát fest WC-papír gurigából, a még nagyobb faramucin felvágott T-betűt igyekszik újra összerakni. És a gyerek egyszer csak megengedi, hogy megmérjék a vérnyomását, vagy végre pisil. Az önkéntes, aki munka után, fáradtan érkezett, hazafelé arra gondol: „én köszönöm”.

Húsz évvel ezelőtt néhány ember úgy gondolta, jó lenne egy olyan csapatot létrehozni, amelynek a tagjai beteg gyerekekhez járnak a kórházakba játszani. Volt köztük televíziós szerkesztő (Szemenyei Betti), játékmester (Cseke Miklós), meg az ő barátaik (Nagy Zoltán és felesége, Éva). Kitalálták, hogyan működjenek: heti rendszerességgel, egyenpólóban. Aztán mit lehet a kórházakban csinálni: a hely adottságaitól függően kézműveskedni, társasjátékozni, bábozni, mesélni, háztartási „hulladékból” játékot készíteni. Szakértő gyermekpszichológus segítségével azt is megtudták, miért jó mindez: a gyerek egészséges énjét szólítják meg a játékkal, amivel belülről segítik a gyógyulás sokszor nem könnyű folyamatában. A saját készítésű, nála maradó tárgyak, játékok lelki kapaszkodókká válhatnak a nehéz percekben.
Csatlakoztak hozzájuk sokan, köztük profi bábos, népművelő, és lassan testet öltöttek az ún. módszertani füzetek is, amelyekben „előre gyártott” játékok, kivágók, s a velük játszható mesék, versek, mondókák, dalocskák találhatók.
Négy évvel ezelőtt, amikor negyven körül jártam, megálltam kicsit „szétnézni” az életemben. Abbahagytam a magánórákat. A felszabadult idő egy részét magamra fordítottam, például elkezdtem komolyabban foglalkozni a jógával. Egy napon arra gondoltam, kéne valami helyeset cselekedni. Anyámnál kezembe került egy régi Nők Lapja, abban olvastam egy cikket az alapítványról. Találkoztam a nevükkel már korábban is, rémlett valami dokumentumfilm is… Az internet segítségével megkerestem őket – ott voltak Zuglóban, vagy ötven méterre attól a helytől, ahol úgy harminc évig éltem.
Elmentem az aktuális havi találkozóra, ahol megállapodtunk, hogy „gyakornok” leszek a Bókay utcai klinika (SOTE I.) veseosztályán. Féltem kicsit – na, jó, nagyon féltem. Vajon húszéves tanár múltammal hogyan fogok boldogulni egy egészen más környezetben, sokszor egészen más korosztállyal? Életemben nem fűztem még gyöngyöt, és rajzból mindig kegyelem négyeseket kaptam. Nem fogok-e elszaladni, amikor tudom, talán utoljára látom a másfél évest, amint kis infúziójával a karjában, ami még utolsó esélyként megmentheti az életét, önfeledten kacarászik?
Nem szaladtam el. Sőt, közben megtaláltam a páromat, és gyermekünk is született.

Mire jó ez a szolgálat? Képzeld el, hogy beteg gyereked kórházba kerül. Vagy ott tudsz mellette lenni, vagy nem. De ha ott vagy is, mit csinálsz? Kétségbe esel, és a kezedet tördeled. Aztán bejön a kórterembe két-három nyugodt, derűs felnőtt, színes pólóban. Látod, összetartoznak, és nagy táskáikból mindenféle csodát szednek elő. A kicsi kezébe csörgőt adnak, a nagyobbacska zebrát fest WC-papír gurigából, a még nagyobb faramucin felvágott T-betűt igyekszik újra összerakni, a csillogó fekete szemű kislány szeretne a húgainak is karkötőt csinálni, a szőke hercegnő kihozza háromemeletes írószertartóját a „közösbe”, a nagy segít a kicsinek, és néha még az ápoló nénik is odajönnek lelkesedni. És a gyerek egyszer csak megengedi, hogy megmérjék a vérnyomását: „közben ugye festhetem tovább az öltöztetőbaba ruháit?” Vagy végre pisil, s így nem kell bennmaradnia éjszakára; vagy amit a Baleseti Intézetben mondott az egyik kisfiú: „anya, ugye ide eljövünk máskor is?” És az önkéntes, aki munka után, fáradtan érkezett, hazafelé arra gondol: „én köszönöm”.
Az ágyszínházasok jelenléte az elgyötört anyukának is jó, aki elszalad bevásárolni, vagy csak megiszik egy kávét; az ápolónőknek, akik addig nyugodtan foglalkozhatnak a dolgukkal, hiszen itt minden rendben; és az orvosoknak is, bár őket ritkábban látjuk… A szülőknek ötletet is adunk a játékokkal. Sokszor hallottam: „jé, de jó, otthon is megcsináljuk!” Vagy: „nahát, mi is csináltunk ilyet gyerekkoromban!” Volt kisgyerek, aki pár hónap alatt hihetetlen mértékben közösségivé vált; volt tinédzser, aki lerakta a sátánista ruháit, és virágosba öltözött. Szerettem, mikor az anorexiások segítettek gyöngyöt fűzni az ágyban fekvőknek; szerettem az udvaron túsz lenni, és hoki meccset vívni két ajtó között; szerettem készülni: „ezen a héten mit viszek majd be?”
Kikből lesznek önkéntesek? Gőzöm sincs. Van köztünk nagymama, érettségiző tinédzser (több is), biztosan van keresztény is, meg ateista is, családos is, egyedülálló is, egészséges is és beteg is, nő is, férfi is. Sokan eljönnek, kevesen maradnak, de akit egyszer megérintett, megtapasztalja, hogy mi kapunk többet.
Most itthon babázok, ez is szép és fontos, de a kórházi szolgálat életem egyik nagy élménye marad.

László Csilla

Honlapunk: http://www.agyszinhaz.hu  (Az alapítvány teljességgel önkéntes, nincs fizetett alkalmazott, az 1%-okból, pályázatokból és adományokból tartja fenn magát.)