Hordozom Saul fiát…
Eltelt fél év a bemutató óta, és csak ma mentem el megnézni a filmet. És – megkönnyebbültem – több okból is.
Egyre kínosabb olvasni a publicisztikákat, amelyek véleményt alkotnak pro vagy kontra a filmről, az alkotók megnyilatkozásairól, és amelyeknek legkésőbb a második bekezdésében a szerző bevallja, hogy valójában még nem látta a filmet, de… Elsősorban emiatt könnyebbültem meg: megfogadtam ugyanis, hogy egy sort le nem írok róla addig, amíg nem láttam.
Riasztott a téma, a sztori – kinek van kedve önszántából megnézni egy filmet, ami garantáltan kikészíti? Ilyesmire legkésőbb a gyermekeim megszületésétől nincs nagy kedvem, bár – ha kell, megteszem. Egy kedves barátom egyenesen „szélsőségesen naturalistának” nevezte a filmet, ami miatt számára lehetetlen volt a katarzis. Ez különösen rémisztően hangzott, de az Oscar-jelölés után végképp beláttam: nem lehetséges, hogy erről a filmről ne adjunk hírt. Majd nagyon felvértezve, felkészülve a legrosszabbra ülök be a moziba – gondoltam. És állítom, hogy a Saul fia egyáltalán nem naturalista, egyáltalán nem a vérben tobzódás, hullákon átlépdelés jellemzi, sőt, kifejezetten mértéktartó ebből a szempontból. Merthogy én nem várom el egy haláltáborban, a gázkamrákban játszódó filmtől, hogy a fizikai brutalitás, az emberi test (és lélek) pusztítása és pusztulása ne jelenjen meg benne. És úgy gondolom, hogy a legkevesebb, hogy ezt én nézem…
Harmadszorra a film körüli „holokausztfilm, persze, hogy nyert” sommás vélemény kapcsán érzek megkönnyebbülést. Egy barátnőm, amikor kérdeztem, mit gondol a filmről, ennyit mondott: „Szerintem nem csak holokausztfilm, inkább olyan, mint egy görög tragédia, mint az Antigoné…”. És ez volt a jó nyom.
Mert valóban: Nemes Jeles László filmje a körül az egyszerű és Szophoklész drámája óta jól körvonalazott kérdés körül örvénylik, hogy el kell-e temetni a halottat. És mindezt a halálgyárral a háttérben: jól kigondolt mechanizmus, megfelelő eszközök, felkészült munkaerő dolgozza fel az elpusztítottak ezreit – osztályozás, vetkőzés, terelés, zaj, üvöltés, sírás, az ajtó becsapódik, a gáz elindul, a zaj elül, majd súrolás, fertőtlenítés, a „darabok” kemencékhez szállítása, égetés. És akkor újabb szállítmány érkezik, kiabálás, sírás, zaj…
Az identitásukat vesztettek hullahegyei közül, a kegyetlen mechanizmus gépezetében azonban egyszerre valaki láthatóvá válik: egy fiú – úgy nagyjából a bar micva környékéről –, aki túléli az elgázosítást. A lágerorvos azonnal megöli. Ennek a fiúnak mégis arca lesz – egyetlenként a filmben azok közül, akik a gázkamrába kerülnek. Ő Saul fia. Vagy úgy is mondhatjuk: ő lesz Saul, az ungvári órás fia. Hogy vér szerint az övé-e, nem derül ki. De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy Saul elhatározza, tisztességesen eltemeti a serdülő fiút.
A továbbiakban a film a meggyötört, örökké behúzott nyakkal, kissé meggörbülten mozgó férfi abszurditásig vitt erőfeszítéseit követi célja megvalósítására. És követjük mi is. Ez az, ami a film legnagyobb erénye: nem lehet kívül maradni. A főszereplő Röhrig Gézából az arca mellett a legtöbbet a tarkóját látjuk, amint fordul, néz, halad valamerre, és mi is arra fordulunk, arra nézünk, arra haladunk, amerre ő. Káosz, amelyben számunkra kiismerhetetlen törvények uralkodnak, de mégis vannak törvények és szabályok. Tragikus multikulti, amiben a német, jiddis, magyar, orosz, lengyel szavak összekeverednek, mindenki ért valamit a lágernyelvből, de senki nem érti teljesen. És a lingua franca a halálé. Ebbe a világba hívnak meg bennünket a film alkotói: a jelenlétbe.
Jelen lenni pedig mindig azt is jelenti, hogy Isten előtt állni, imádkozni. Aki pedig Isten előtt áll, az magába lát. Ebben az értelemben állítom, hogy a Saul fia imádságos film. Mi van bennem, mi mozdul bennem a látottakra? Kivel azonosulok? Hogyan válaszolok a film során a szereplők által feltett kérdésekre: Mi elég ahhoz, hogy tisztességesen eltemessünk valakit? Ki temetheti el? Érdemes a saját életünk árán is eltemetni azt, aki fontos nekünk? Mi az előrébb való: a halottat eltemetni vagy az élőkért tenni? Antigoné kérdései örök kérdések.
És a film szinte beledarálja a nézőt a válaszadás kötelességébe. Ez az, ami miatt igazán nehéz film a Saul fia, nem az egymásra feltornyozott holttestek látványa miatt. Mit tennék én?
Különös ajándéka a filmnek a zárlat, ami számomra Pilinszky Ravensbrücki passióját idézi. A jól szervezett haláltábor fekete-vörös-szürke-fehér poklából kiszabadulunk a teremtett világ üde zöldjébe: folyó víz, sarjadó, madárdalos tavasz: élet. Élet. Amikor újra mindegy lesz a személyazonosságunk, amikor visszaszédülünk a Teremtés rendjébe. – Mondanék erről szívesen többet is, de már így is spoilergyanús vagyok.
Tehát sokkal több, mint holokausztfilm – mitikus film, amit érdemes megnézni, átgondolni, magunkban hordozni. A Saul fia jó film – amiről még fogok írni –, ha megkapja az Oscart, ha nem.
Kóczián Mária
Filmekről írtuk:
Járjunk keresztutat filmekkel!
Tweet