Húsz nap 7. – Máriagyűdtől Dobogókőig
A hosszú vándorlás – élelem, pénz, megtervezett szállás nélkül – lassan véget ér. A két vándor ezután nemcsak elhiszi, hanem megtapasztalta a saját bőrén, hogy milyen kiszolgáltatottnak lenni, csak Isten segítségére és az emberek jóindulatára utalva élni.
Tizennyolcadik nap: Máriagyűd – Pécs = 8,2 km
Egész délután egy padon ücsörögtünk. Délelőtt még elsétáltunk az egykori jezsuita gimnáziumig, a Piuszig, de elfogyott az erőnk. Megpróbáltunk kényelmesen elhelyezkedni, és türelemmel várni. Korábban a füvön fekve hallgattuk a koncertet, de onnan eltanácsoltak a rendőrök. Társam elővette a német Bibliát, én igyekeztem gondolataimba merülni. Nem volt semmi dolgunk, csak vártuk, hátha hazaér a káplán.
Valami ilyesmi lehet az igazi hajléktalanok élete: várni egy padon, ki tudja, mire. Várni a csodára, hátha belepottyan az ölbe, amíg arrébb nem zavarnak a rendőrök.
Ha nincsen pap, jó lesz a diák. Akik vizsgaidőszakban hétköznap este elmennek misére, talán befogadják a zarándokot. Ha lenne hova. Kollegisták voltak, a koleszba pedig csak kemény portáson és rendíthetetlen elöljárón át vezet az út.
Átvezetett. Kellettek hozzá a jófej diákok, akik hamar kihúzták belőlünk, hogy kik vagyunk. Kellettek hozzá az igazolványaink, amiket addig háromszor ellenőriztek a rendőrök. Kellett hozzá az igazgató, aki elhitte nekünk, hogy ismerjük azt a papot, akit egész nap nem találtunk.
Reggel biztosak voltunk benne, hogy mindenünk lesz. A papnál. Estére semmi sem lett biztos, de mindenünk lett. A kollégiumban.
Az emeletes ágy felső részén aludtam. Legalábbis próbáltam aludni. Leginkább nyöszörögtem. Fordultam egyik oldalamról a másikra, de az sem segített.
Napközben még elvoltam valahogy. Amíg volt mire figyelni, volt mivel elfoglalni magamat, addig elviselhető volt a fájdalom. De az elcsendesedett kollégiumban már nem volt cél. Maradtam én és a fájdalom. És én vesztettem. Nyögtem, nyöszörögtem.
Kiosontam a konyhára. Éjjel kettő. Éppen sárgarépás muffin készült. Ettől jobban éreztem magamat. Volt mivel foglalkozni, lehetett beszélgetni. És volt Cataflam.
Tizenkilencedik nap: Pécs – Cserkút – Kővágószőlős = 11,2 km
Cserkúton kicsiny katolikus templom áll. A falu közepén, takaros kis park és temető mellett ott várt ránk. Fazsindelyes tornya alig kandikált ki a hársfák közül.
A XIII. században épült. Hétszáz évvel ezelőtt. Akkor festették fel a falra Krisztus Urunkat, és Szent Györgyöt is. Hétszáz éve. Akkor még lovon jártak, és gyertyával világítottak.
Azóta minden megváltozott. Az ember, a ló, a gyertya. De a kis templom ma is áll. Hívek ma is vannak. Egy megváltozott világban, megváltozott problémák közt, megváltozott emberek keresik ugyanazt. Istent. Hétszáz éve és ma.
Belebotlottunk az egyházmegyei ministránstáborba. A tábor utolsó, ünnepi vacsoráján a sarokban meghúzódva ettük a lekváros kenyereket.
Vacsora után díjakat osztogattak, köszöneteket mondtak, és bemutattak minden vendéget. Amikor ránk került a sor, a ministránstábor vezetője ránk mutatott, és azt mondta: „Ma befogadtuk Jézust a táborunkba! Mert éheztek és enni adtunk nekik, szomjaztak és inni adtunk nekik, idegenek voltak és befogadtuk őket, mezítelenek voltak és felöltöztettük őket, betegek voltak és ápoltuk őket.”
Még soha nem voltam Jézus.
Ahol elfér hatvankét gyerek, ott mindig van még hely másik kettőnek. Ha másutt nem, akkor egy emeletes ágy tetején, a közös hálóban. Tizenöt egészséges kiskamasz fiúval aludtunk egy szobában. Tizenöt kis ördögfiókkal, huncut és fáradhatatlan ministráns kölyökkel.
Mint Gulliver Liliputban, ámulva néztük őket az emeletes ágy tetejéről, amin alig tudtuk kinyújtani a lábunkat. Néztük, hogyan próbálják őszintén és ártatlanul bemajszolni az egész világot, mint egy paradicsomot, mielőtt véget érne a tábor, mielőtt felnőnének.
Huszadik nap: Kővágószőlős – Pécs – Pécsvárad – Szekszárd – Paks – Budapest – Dobogókő = 0 km
Pécs – Budapest. Öt átszállás. Átszállásonként legalább negyven perc várakozás. Pécsett és Pakson két-két óra. Esőben. Stoppolni jó. Stoppolni gyors. De nem ezen a napon.
Az elején még szép táblánk is volt, de negyedóra múlva foszladozva ázott ki a kezünk közül. Ahogy a biztonságunk és a stoppolásba vetett hitünk is.
Talán pont ez volt a baj. Azt gondoltunk, ez lesz az út legkönnyebb része. Úgy hittük, már semmi nehézség nem jöhet, nem kell bíznunk, remélnünk, könyörögnünk. Megszívtuk. Így jártunk mindig, ha a magunk erejében, eszében bíztunk. Megszívtuk. És kaptunk valami sokkal szebbet.
Az Árpád-híd lábánál, a HÉV megállójában álltunk. Vártunk. Figyeltünk.
Várakoztunk. De már nem úgy, mint a zarándoklaton. Már nem a bizonytalanságban vártunk valahogy Istenre. Már nem egy ismeretlen, de talán szép és jó valamit vártunk. Most tudtuk, hogy pontosan mikor és mi fog jönni. Egészen más érzés.
Közben figyeltük az embereket. Olyan furcsák. Olyan mások. Jól öltözöttek, csinosak, vagy szakadt munkások. Magányosan bánkódtak, vagy egymást átölelve nevettek. Annyifélék. Honnan jönnek? Merre mennek? Hogyan élnek? Kit szeretnek?
Befogadnának? Engem. Valakit. Bárkit!
Beléptünk a kapun. A mindig tágra nyitott kapun. Mint már annyiszor. De ez most más.
A bizonytalanság világából léptünk vissza a biztonság látszatát kínáló világunkba. A kiszámíthatatlan világból a kiszámíthatóba. A boldog meglepetések világából a szürke hétköznapokéba. A fölrázóból az eltusolóba.
Húsz napot voltunk távol. Húsz nap alatt maradtunk, akik voltunk. Húsz nap alatt mélyen átalakultunk.
Talán most már a hétköznapokban is észre tudjuk venni, hogy nem kell csak a saját erőnkben bíznunk, mert az emberek jók, Isten jó. És Isten és az emberek mindig a közelünkben lesznek.
(Vége)
Elek László SJ
Forrás: Elek László SJ blogja
Kép (csak illusztráció)
Előző részek:
Tweet