Talita

Keresztény női magazin

Igaz történet a szeretetről, a családról, a szentségről és az áldozatról

Chiara_s_Enrico 
Mindannyian vágyakozhatunk a szentségre. Chiara Corbelle élete különleges bizonyíték arra, hogy a mai sebzett, önző társadalomban sem mindenki csak a saját kényelmét nézi. Néhányan a hit erejével képesek meghalni másokért. Chiara két olyan beteg gyermeket hozott világra, akiknek nem volt esélyük az életre. Ezután saját életét adta azért, hogy megmentse harmadik gyermeküket.

Chiara Corbella 28 éves, mosolygós fiatalasszony volt, aki férjével, Enrico Petrilliával Róma Aurelio nevű kerületében élt. Átlagos házaspár voltak, Wojtyla generációjából. A plébánia vonzáskörzetében nőttek fel, részt vettek az ifjúsági találkozókon. Međugorjéban történt megismerkedésük után, 2008 szeptemberében házasodtak össze. Pár hónap múlva Chiara áldott állapotba került. Sajnos, a babánál az első ultrahangos vizsgálat a koponyában súlyos agyi fejlődési rendellenességet mutatott, mely szerint a kisbaba teljes vagy részleges agykárosodással fog születni. A fiatal pár azonnal elfogadta az új életet, mint Isten ajándékát, annak ellenére, hogy az orvosok érveikkel többször is megpróbálták őket lebeszélni.

Születése után a kis Mária részesült a keresztség szentségében, majd 30 percig tartó földi élete után elkísérték „égi születéséhez”. Barátaik számára is felejthetetlen marad a kislány temetése, amit sokan  „életük egyik legszebb tapasztalataként” éltek meg.

Chiara tanúságtétele első gyermekének születése után:  Megszületett Mária. Amikor megláttam, olyan pillanat volt az, amelyet sohasem fogok elfelejteni. Abban a percben megértettem, hogy egész életünkre láthatatlan kötelékkel vagyunk összekötve. Nem gondoltam arra, hogy milyen rövid ideig lesz ő velünk, összekapcsolódtunk, mert ő az én kislányom. Ezután elvitték. Az a pillanat, amikor Enrico bejött a szobába és karjában hozta Máriát a második felejthetetlen pillanat, mert karjában tartotta őt, büszkén nézete és nagyon boldog volt. Biztos voltam benne, hogy Máriának nem lehetett volna jobb édesapja. Az, amit az Úrtól kértünk, a természetes szülésen kívül, melyet beteljesített, az volt, hogy élve szülessen és megkeresztelhessük. Amikor Enrico visszajött azt mondta: „Él”. És akkor megkereszteltük. Ez volt számunkra a legnagyobb ajándék, amelyet az Úr adhatott. Mária fél órát élt, utolsó pillanatáig együtt lehettünk. Megismerhették őt nagyszülei és néhány barátunk. Azután Enrico elkísérte. Csak azt mondhatom, hogy az a fél óra egyáltalán nem tűnt olyan rövidnek. Felejthetetlen fél óra volt. Ha elvetettem volna, nem hiszem, hogy az abortusz napjára úgy emlékeznék, mint ünnepre, az öröm napjára. Azt gondolom, hogy olyan pillanat volna, amelyet mindenképp igyekeznék elfelejteni, mint a nagy szenvedés perceit. Mária születésének napjára mindig úgy tudok emlékezni, mint életem egyik legszebb napjára. Elmondhatom majd gyermekeimnek, hogy az Úr egy különleges testvérrel ajándékozta meg őket, aki a Mennyben van és imádkozik értük. Azt szeretném mondani azoknak az édesanyáknak, akik elveszítették gyermeküket… Azt szeretném mondani nekik: mi édesanyák voltunk. Megkaptuk ezt az ajándékot. Nem számít az idő, hogy egy vagy két hónapig, néhány óráig; az a fontos, hogy megkaphattuk ezt az ajándékot, mert ez olyan valami, amit nem lehet elfelejteni.

Néhány hónap elmúltával újabb gyermekáldás. Az örömhír első pillanatait azonban megtörte az első ultrahangos vizsgálat eredménye: a gyermeknek, a kis Dávidnak hiányzott a lábacskája. A házaspár elhatározta, hogy megtartják a gyermeket. Barátaik emlékeznek arra pillanatra, amikor Enrico örömmel újságolta, hogy gyermekük lesz, bár nincsen lába. Sajnos a hetedik hónap környékén az újabb ultrahang felvétel által megállapítást nyert, hogy a végtaghiányosság mellett, a pici belső szervei sem fejlődtek a megfelelő módon. „A gyermek alkalmatlan az életre”, ez volt az ítélet. Lehet, hogy alkalmatlan a földi életre, de nem a mennyeire. Tehát, a házaspár kivárta a gyermek születését. 2010. január 24-én megszületett Dávid, és azonnal megkeresztelték, imádsággal kísérték rövid életét, egészen az utolsó lélegzetvételéig.

Dávid temetése különlegesen szép volt az öröm miatt, amelyet a szülők sugároztak nehéz keresztjük ellenére. A szenvedés, a trauma, és az elbátortalanodás ellenére Chiara és Enrico sohasem zárkóztak el az élettől, olyannyira nem, hogy egy bizonyos idő eltelte után Chiara újra áldott állapotba került: a kis Francescót hordta a szíve alatt.

Ez alkalommal minden rendben volt: az ultrahang segítségével megállapították, teljesen egészséges a gyermek. Az ötödik hónapban azonban újabb kereszt érkezett: Chiarának súlyos seb keletkezett a nyelvén, majd az első vizsgálat után megerősítették a legsúlyosabb feltételezést, carciomát (rákot) diagnosztizáltak.

Chiara-1

Mindennek ellenére Chiara és Enrico nem veszítette el hitét. „Szövetséget kötöttek” Istennel, és eldöntötték, hogy még egyszer ’igent’ mondanak az életre. Chiara gondolkodás nélkül védte Francesco életét, bár ezzel nagy kockázatot vállalt magára, hiszen elhalasztotta a saját életének megmentésére irányuló kezelést. Csak a szülés után vetette magát teljesen alá a radikális gyógyításnak: a műtétnek, a kemoterápiának és a sugárkezelésnek. A kis Francesco szép, egészséges kisfiúként 2011. május 30-án születetett a világra.

Ez idő alatt Chiara azonban testileg annyira kimerült, hogy jobb szemére elveszítette a látását, majd egy éven át tartó emberfeletti küzdelem után 2012. június 13-án, szerdán dél körül családja és barátai körében befejezte az őt üldöző „sárkány” elleni harcot – így nevezte a daganatot, a Jelenések könyvére gondolva.

Chiara minden szenvedést – felfoghatatlan módon – mosolyogva és vidáman tudott hordozni, mert a Gondviselésre bízta magát. A kísértések idején Chiara és Enrico elfogadták Isten akaratát, aki semmit sem tesz véletlenül. Mindennap elmondták felajánló imájukat Szűz Máriához. Francescót a Szűzanyának, Angyalos Boldogasszonynak ajánlották.

„A második Gianna Beretta Molla”, így nevezte Chiarát Agustino Vallini bíboros, Róma város pápai vikáriusa, aki a temetés szertartását vezette 2012. június 16-án a római Szent Franciska templomban. A szertartás inkább hasonlított egy óriási ünnepre, mint egy temetésre, melyen több ezer ember vett részt. Zsúfolásig megtöltötték a templomot, és mindvégig énekeltek, dicsőítettek, tapsoltak és imádkoztak.

„Az élet olyan, mint a hímzés – mondta a bíboros –, amelynek látjuk a visszáját, a rendetlen oldalát és a sok-sok szálat,  de idővel a hit lehetővé teszi számunkra, hogy meglássuk az igazi oldalát is”. Chiara esete a bíboros szerint „nagy életlecke, fénysugár, Isten csodálatos tervének gyümölcse. Nem tudom, hogy e fiatalasszony által Isten mit készített számunkra, de biztos, hogy olyan valamit, amit nem szabad elveszítenünk. Őrizzük meg ezen örökségünket, amely arra emlékeztet bennünket, hogy igazán értékeljük a legapróbb és legegyszerűbb gesztust is mindennapjaink során.”

“Ezen a reggelen megéljük azt, amit 2000 évvel ezelőtt megélt a római százados, amikor látta, hogy Jézus meghalt. Az mondta: ‘Ez valóban Isten fia volt”, idézte szentbeszédében fra Vito, a fiatal, Assisiben jól ismert ferences, aki Chiara betegsége idején otthonukba költözött, hogy lelkileg segíthesse Chiarát és családját életének utolsó szakaszában. „Chiara halála telve volt imádsággal, sőt maga volt az ima”, folytatta. A fiatalasszony – mesélte a ferences atya – áprilisban az orvosi diagnózis után, amellyel megállapították, hogy betegsége eljutott a ’végső stádiumhoz’, csodáért imádkozott, de nem a gyógyulását kérte, hanem azt,  hogy ő és a hozzá közel álló személyek a betegség és a szenvedés pillanatában békét élhessenek meg. És mi – tette hozzá megrendülten fra Vito – láttuk, hogyan hal meg egy asszony nemcsak békésen, hanem boldogan.” Ez az asszony mindvégig szeretetből másokért áldozta életét, olyannyira, hogy Enriconak bizalmasan a következőket mondta: „lehet, hogy nem is kívánom a gyógyulásomat, mert egy boldog férj mosolygó hitves nélkül és egy vidám gyermek édesanya nélkül nagyobb tanúságtétel, mint egy asszony, aki legyőzte a betegséget. Tanúságtétel, amely sok-sok embert megmenthet…”

Különleges Chaiara története, akit menyasszonyi ruhájában temettek el, de ugyanígy az a levél is, amelyet egy héttel halála előtt írt fiának, Francescónak, és amelyet temetésén férje, Enrico olvasott fel: “A mennybe megyek, hogy gondoskodjak Máriáról és Dávidról, te maradj itt a papával! Onnan fogok imádkozni értetek.”

Fordította: Sarnyai Andrea

 (www.bitno.net nyomán)

Fotók


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Kereső

Alapítványunk

A Fiatalok, a Nők, az Ember Méltóságáért Alapítvány
Számlaszámunk: 10918001-00000120-06900008
Anyagi támogatást szívesen fogadunk. (Adó 1%-ra sajnos nem vagyunk jogosultak.)

Hírlevél

Add meg az email címedet, majd a megjelenő ablakban írd be az ellenőrző kódot.

Nyilvántartási szám: NAIH-105162