Így talált meg bennünket az Oscar-díjas „Mindenki”
Mindannyian jártunk iskolába, mindannyian találkoztunk valamilyen formában azzal, hogy „nem vagyunk elég jók”, „nem elég”, amit tudunk, hogy „mások jobbak”. Úgy látszik, ez olyan jelenség, amelyre világszerte rezonálnak az emberek. A Saul fia után újra örülhetünk egy Oscar-díjnak! Reflexióink a filmről:
Huszonöt perces gyöngyszem
A „Mindenki” című filmet csak különös jelzős szerkezetekkel tudom jellemezni: olyan, mint egy huszonöt perces gyöngyszem. Vagy még inkább, mint egy jól megszerkesztett, kiváló filmes novella: a néző figyelme egy percre se lankad, nincs felesleges mellékszál a cselekményben, minden gesztus és szó a helyén van, és a mondanivalót szolgálja. Az egész mégsem hat kimódoltnak, pedig mestermunka. Áthatja a filmet a kultúra szeretete, ugyanakkor a gyerekek világának mély tisztelete is. A gyerekszereplők természetesen mozognak, és nem mesterkélt, „szereplős” hanglejtéssel beszélnek – ez egészen ritka adottság, és kiváló szereplővezetésről tanúskodik!
A film olyan alapvető emberi értéket mutat meg, amelyeknek mindenkit meg kellene illetnie: a művészi alkotás és kiteljesedés lehetőségéről, a teljesítménykényszer helyébe lépő okos emberi együttműködésekről, a szolidaritásról, egymás önzetlen segítéséről. Éppen általános értékei miatt bárki belemagyarázhat bármit – akár aktuálpolitikát is –, tegye, ez már nem ronthatja le az Oscar-díj miatt méltán érzett örömünket. A rendező, úgy tűnik, az „igazit” mondja, nem csak a „valódit” magyarázza. Ennél többet alkotóművész nem is adhatna nekünk.
(Kölnei Lívia)
A nem szokványos megoldások felé
Az egyik legérzékenyebb pontomon érintett meg a „rendszer-módszerváltás” éveinek elején játszódó rövidfilm: a tiszta gyermeklélekbe finoman bekúszó rontás-romlás érzete, amit – személyesen és a fiaim hasonló iskolai konfliktusai által – magam is átéltem. Mindaddig, míg ilyen teljesítménykényszer alatt állunk és csak a másik legyőzése árán lehetünk a legjobbak, addig gyerekként-felnőttként is érzelmi zsarolások és lelki terror alatt telik életünk, s megkaphatjuk a „te nem vagy elég jó” ítéletet nap mint nap.
Korábban többször írtam erről a témáról, a cikkek itt és itt olvashatók.
Amikor nekifogtam az írásnak, kaptam egy üzenetet Kornélia barátnőmtől, aki szinte helyettem fogalmazta meg: „Mindez akkor lenne igazán szép, ha nemcsak a filmvásznon, hanem a való életben is történnének ilyen bátor, nem szokványos megoldások. Mert ezek a gyerekek a filmben – rendezői utasításra – csodásat vittek véghez: összefogtak az igazukért, egymásért. De vajon ez a film ad-e elég bátorságot, hitet azoknak, akiknek a nagybetűs életben kellene hasonlóan összefogni?!”
Az iskolákban pedig szemléletváltásra lenne szükség és olyan tantárgyakra, mint az „együttérzés-együttműködés”, vagy a „tisztességes érdekérvényesítés” tana.
„Aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint egy gyermek, nem megy be oda.” Lukács evangéliuma 18, 17.
(Antalffy Yvette)
Az örök gombóc
Kilenc éves vagyok, állok a tanári szobában, és egy verset szavalok – mély átéléssel, meghatottan. A vers Leninről szól, akit nagyon megsajnáltam: mennyit kellett szegénynek szenvedni, mielőtt győzött a forradalom, rabságban volt, titokban kellett visszaszöknie a hazájába, egy mozdony fűtőjének adta ki magát. Bekormozta az arcát szénnel, és így nem ismerték fel. Ráadásul meg is halt, a vers is erről szól…
Mellettem áll Évi, az osztálytársam. Ő is elmondja a verset – gépiesen, érzés nélkül, de hangosan és jól érthetően.
Azért vagyunk itt Évivel, mert a tanító néni és az igazgató néni szeretné eldönteni, hogy kinek a szavalata szebb, ki fogja majd kettőnk közül elmondani a verset a Nagy Októberi Szocialista Forradalom nemtudoménhanyadik évfordulóján, november 7-én az egész iskola előtt.
Nagyon szeretném, ha én mondhatnám el. És érzem is, hogy én sokkal szebben mondom. Éva nem is érti, miről szól a vers – reménykedek.
– Marika, úgy döntöttünk az igazgató nénivel, hogy a verset Éva fogja elszavalni az ünnepségen. Igaz, hogy te szebben mondtad el, de sajnos nagyon halkan beszélsz, Éva pedig hangosan mondja, és ez nagyon fontos, mert téged nem hallanának. Meg kéne tanulnod hangosan beszélni!
Azóta eltelt negyven év, az életemnek feltehetően több mint a fele, megdőlt a szocialista világrend, és a gyerekeknek nem kell már Leninről szavalniuk az iskolában, lediplomáztam, férjhez mentem, gyerekeket szültem, de az a gombóc, ami akkor keletkezett, ma is szorongatja a torkomat, amikor felidézem ezt a történetet.
(Kóczián Mária)
Hasonló témájú cikkeink:
GYEREKKOCKÁSÍTÁS – A SORBÓL KILÓGÓ GYEREKEKRŐL
IQ, EQ, CSODAGYEREK, MAXIMALIZMUS…
ÉRZELEMMENTES ÉRZÉKENYÍTŐ TRÉNING
Hasonló filmekről ajánlók:
HÉTKÖZNAPI MENNYORSZÁG, GYERMEKKOROK
Tweet
Hozzászólások
Nekem nem tetszett a film.Énektanár vagyok (voltam valamikor),de ilyen blődséggel soha nem találkoztam,mint,ami a film alap konfliktusa(hogy csak tátogjanak,akik nem énekelnek tisztán).Tele van a film szakmai hibával (lásd az előbb,a kórus egésze sem énekel tisztán,pontatlanok a belépések,a tanárnő vezénylése csapnivaló,kórusvezető ha profi kórust akar,akkor jobban kiválogatja már az elején a gyerekeket).A Szent Angéla iskola logója a köpenyen pedig azt sugallja finoman,hogy itt bizony egy egyházi iskoláról van szó..szomorú,h.ezt senki nem veszi észre.Jobban kellett volna figyelni a történet magyarításakor,mertmagyar énektanár soha nem tett volna ilyet(hogy egy kicsit védjem a mundér becsületét).Ilonka
Kedves Ilonka!
Szerintem a film sem az énektanári hivatást, sem az egyházi iskolákat nem akarta lejáratni. A film alkotói elmondták, h a történetet sajnos megtörtént esetek ihlették, néhány valóságban is elhangzott mondat is szerepel a forgatókönyvben. Erika néniben sajnos számos pedagógus alakja egyesül, és a lényeg szempontjából teljesen mindegy, hogy ő ének-, német- vagy matektanár. Szerintem egyébként telitalálat az éneklés kontextusa, mert Kodály országa vagyunk, aki megteremtette annak a módszertani kereteit, hogy a zene – talán egyedüliként a művészeti ágak között – mindenkié legyen, és ebből kirekeszteni valakit tényleg komoly pedagógiai vétség.
A vezénylés módszetanához nem értek, tkp valóban vehetett volna vezénylésórákat a színésznő, de ennek szerintem nincs olyan végtelenül nagy jelentősége a film szempontjából.
A film elején az igazgató egyébként utal rá, h az ő szándéka, hogy mindenki énekelhessen, ezért a kórusvezetőnek nincs elég mozgástere ahhoz, hogy nyílt válogatással alakítson profi kórust. Persze az is a film feladványai közé tartozik, hogy ha lenne ebben döntési szabadsága, vajon többre értékelhetnénk-e a nyílt rostálást, mint a tátika-módszert…
Az érintett egyházi iskolák (nemcsak az Angéla, hanem a Szt. Gellért is) önként, büszkén adtak a filmhez logót, épületet, hiszen a film mondanivalója nagyon is kompatibilis a keresztény értékrenddel.
Ne értsd félre, nem akarlak rávenni arra, hogy tessék a film:), de szerintem nem ilyen sötét a helyzet, mint amilyennek látod.
Nekem nagy élmény volt. A végén a Bodzavirág kórusmű egyszerűen akkorát üt, mint egy gong, szerintem óriási a katarzis. Különösen nagy élmény, hogy megmutathattam a hétéves fiamnak is, aki bele tudott helyezkedni, értette a történetet, megérintette (csak szerinte túl sok volt benne a lány…;) ). OK, ő is kórusiskolába jár, van mihez kötnie. Volt egy közös művészi élményünk! Kivételesek azok a művek, amelyek a gyerekeket is meg tudják szólítani, majd érdemes őket 5-10 évente újranézni, mert mindig újabb rétegét látja meg az ember. (Most éppen a Macskafogó jut eszembe, ami még ilyen:), igaz, az nagyon más műfaj. De a népmesék zsenialitása is épp ebben áll.)
Kedves Ilonka!
Természetesen nem kötelező, hogy tetsszen a film mindenkinek:) De hogy itt valamiféle összeesküvést lássunk, azt nehezen tudnánk elhinni…
Szissz mindent leírt, amit mi is írtunk volna.
Nem győztek meg.Sajnálom,a film továbbra is hiteltelen számomra,nem tudok beállni az önök “kórusába”.
Ilonka
Kedves Ilonka!
Hadd ajánljam figyelmébe a Magyar Kórusok és Zenekarok Szövetsége elnökének véleményét, nagyon tanulságos:
http://valasz.hu/kultura/itt-az-elso-igazan-szakmai-velemeny-az-oscar-dijas-magyar-kisfilmrol-122802
És hadd tegyem hozzá, hogy sajnos valóban vannak ilyen tanárok, sőt, énektanárok is. Egészen véletlenül az egyházi iskolában, ahová jártam, az énektanárnő hozott létre egyfajta hierarchiát a kórusban, nézte le és alázta meg az általa “nem elég jónak” tartott kórustagokat – köztük engem. (Ő maga vett fel azt a kórusba, akit akart.)
Egyébként nem is értem (de lehet, hogy csak az én figyelmemet kerülte el), hogy miért nem foglalkoznak a földrajz tanárnő figurájával, aki szintén egy csapnivaló tanártípust testesít meg. Tanárként csak reménykedni tudok, hogy ezek a szereplők a mai magyar tanártársadalom elenyésző kisebbségét jelenítik meg.
Nagyon örültem az Oscarnak! A film is nagyon tetszett.
Azért szólok hozzá, mert valami mégis bánt engem.
Úgy tűnik számomra, mintha a gyerekek megoldása közmegelégedettséget okozott volna. Pedig a gyerekek is súlyosan vétettek a tanárnő ellen, mert nyilvánosan megalázták.
Persze a tanárnő is megalázta a gyerekeket, és ez nem helyes, de ő legalább négyszemközt tette.
Megemlítem, hogy sokak örömét, szereplők, hallgatóság, tudja elrontani egy-egy énekkarból kijövő disszonáns hang, vagyis nem csak a versenyláz motiválhatta a tanárnőt. A módszere ugyan hibás, de nem mindenki kapott zenei tehetséget, és ezt valahogy figyelembe kell tudni venni.
Viszont a gyerekek módszere, ami olyan általános helyeslésre talált, legalább annyira hibás, mint a tanárnőé. Még ha egy próbán teszik, maguk között, akkor talán a tanárnő megérti. De így?
Ebben a bájos történetben szerintem semmiféle kereszt(y)én(y) gondolat nem volt.
Nem tudom, hogyan kellett volna az énekkar éneklésének tisztaságát elérnie a tanárnőnek, azt sem, hogy a gyerekek milyen módon értethették volna meg a tanárnővel, mennyire fáj nekik az őket ért sérelem, de nem tudok örülni a tanárnő nyilvános megalázásának. Ez bosszúállás jellegű, és ne gondoljuk, hogy a bosszú vezethet jóra.
Kedves Katalin!
Az észrevétele szerintem is jogos. A film végén nekem is túl erős volt a gyerekek bosszúja; azt vártam, hogy majd akkor a tanárnő utasítására mind énekelni kezdenek – ez is lehetett volna egyfajta elégtétel.
A történet viszont számomra egyáltalán nem bájos, és a probléma is összetettebb. Nem ilyen egyszerű, hogy szembeállítjuk a négyszemközti és a nyílt megalázást. Egyrészt a női főszereplő visszaélt a hatalmi helyzetével, másrészt gyerekek voltak a visszaélés áldozatai, akik mindig eleve kiszolgáltatottak és gyengébbek. Tehát ez egy nagyon súlyos tett. Aztán az egyik kislány igenis próbálkozott, hogy változzon a helyzet, éppen a próbán, és nagyon durva, manipulatív, nyílt megalázás lett a következménye. A tanárnőt pedig egyértelműen a dicsvágy hajtotta, nem véletlenül hangzott el egy ilyen rövid filmben ennyiszer, hogy a “legjobbak”-nak kell lenni, hiszen tavaly is stb. ők voltak azok.
Mindenesetre tényleg jó a film, mert jókat lehet róla beszélgetni. 🙂
Kedves Ave!
Hozzá sem szóltam volna, ha nem keresztyén női magazin lenne a Talita. Nem akartam túl hosszasan írni, ezért emeltem ki a négyszemközti és nyilvános megaláztatást. A fő problémám a megoldás bosszúállás jellege volt. Nem véletlen, hogy politikai aktualitásokhoz is javasolni tudnak más fórumokon hasonló módszereket.
Én az ötvenes években voltam gyerek. Harmadikban én lettem egyedül kitűnő tanuló az osztályban. Negyedikben megjelent nálunk a tanító néni, kis dunántúli falu, és elnézést kért a szüleimtől, amiért idén nem lehetek kitűnő, mert utasította a tanács, ki lehet és ki nem. Én hallgatóztam, ami szégyenletes, és nagyon sírtam.
Ez a szituáció még keményebb, mint az énekkar, meg a szavalás. És az én drága szüleim, a rossz származású, ugyanakkor mélyen hívő emberek, elmagyarázták nekem, hogy ha nem haragszom arra, aki kitűnő lehet, és nem haragszom a tanító nénire sem, sőt a tanácsra sem, hanem továbbra is szorgalmasan tanulok, mint eddig, akkor Isten megsegít engem. Imádkoznak értem, imádkozzak én is. Megsegített.
Nem kérem számon a filmen a keresztyén tartalmat, hiszem sokkal jobb üzenete van, mint a mai átlagos filmeknek. A Talita azonban megemlíthetné, hogy a bosszú nem keresztyén még akkor sem, ha volt előzőleg más próbálkozás is.
Szeretettel Katalin
Nem szeretnénk moralizálásba kezdeni a film kapcsán. Egyrészt azért, mert műalkotás, vagyis akként kell kezelni, és amint Katalin is jelezte, az értékrendje sokkal komolyabb, mint amivel manapság találkozunk.
Másrészt azért, mert a filmnek van egy népmesei jellege is: a kicsi(k) legyőzik a nagyot – ahogy tudják. A népmesékben, mesékben sem szokott ez túl elegáns lenni. Itt sem az. Vagyis mi nem úgy gondolkodunk erről, hogy bosszút álltak, hanem úgy, hogy sikerült felülkerekedniük a rosszon.
Merthogy Avéval értünk egyet pl. abban, hogy a gyerekek kísérletet tettek a helyzet párbeszédes megoldására, ami nem sikerült.
Kedves Katalin! Köszönjük a személyes története megoldását!
Szeretettel
Általános iskolás koromban én is énekkaros voltam, egy kiváló kórusban énekeltem. Egymás után nyertük az arany minősítéseket. Pedig gyenge átlag volt a hangom, de a kórusvezető (Rajna Erikának hívták, szerepeljen itt a neve) mindenkiből kihozta a legjobbat. Nem lettem énekes, de zeneszerető, zeneértő emberré váltam, akinek nem okoz problémát bárhol, bármikor akár nyilvánosság előtt énekelni, ha kell.
Ha Erika néni olyan lett volna, mint a filmbeli kórusvezető, sem én, sem sok-sok társam nem lettünk volna olyan boldog gyerekek és felnőttek, mint így. És annak ellenére, hogy nem voltunk válogatott társaság, mégis sikeresek voltunk…