Ismerjük egymást? 1. rész – Interjú Szőnyi Szilárddal
Németh Ágnes új sorozatunkban olyan emberekkel beszélget, akiknek karcos véleményük van egy-egy társadalmilag fontos témában, de el tudják képzelni, hogy mégis tévednek, és érdekli őket, hogyan gondolkodik a másik.
Feleségpárti, házasságpárti, gyerekpárti. Imád mosogatni, a gyerekeivel időt tölteni, viszont kirázza a hideg a gendertől meg a feminizmustól. Beszélgetés Szőnyi Szilárddal, a Heti Válasz magát nyíltan keresztény hívőnek valló főszerkesztő-helyettesével.
– Számodra mit jelent az, hogy keresztény vagy? Ad-e igazi többletet a mindennapi döntéseid során?
– Sokáig nem mertem használni ezt a szót, mondván, nem vagyok jó keresztény, ergo nem vagyok keresztény. Aztán rájöttem: attól még, hogy krisztushívőnek vallom magam, nem kell tökéletesnek lennem. A legtöbb szent gyarló ember volt, akiket Isten a bűneiken keresztül tudott megszólítani. Így már én is bátrabban nevezem magam kereszténynek. Tavaly pedig egy Cursillo-hétvégén sok tanúságtételt hallgathattam végig a poklok poklát megjárt emberektől. Volt, aki azt mondta: évekkel ezelőtt gyűlöltem Istent, mert elvette a gyermekemet – aztán ezen a hétvégén sokunk előtt megvallotta a hitét, és ez nagyon megerősített.
– Szerinted a kereszténység mit tud most adni Európának? A Behódolás című regényben – amit a megjelenésekor bemutattál hosszabban a Heti válaszban – leírt vízió szerint az értékválság űrt eredményez, amit az iszlám a maga értékeivel bizony be tud tölteni. Mi lehet a keresztény többlet?
– Jelenits István szerint a dicsőséges egyház évszázadai után – amikor a tanítóhivatal mondta meg, hogyan kell élni – személyesebb korunkban nem tanítókra, hanem tanúságtevőkre van szükség. Ezért én is arra törekszem, hogy hiteles embereket, tanúságtevőket szólaltassak meg. Ennek jegyében osztottam meg Dragomán György Oldszkúl hárdkór házasság című írását is a Válasz.hu-n, és sokan megköszönték, mert örültek, hogy végre valaki mai nyelven beszél régi értékekről. Nem habos-babosan, agyonidealizálva, hanem trendin.
– A feminfón megjelent egy cikk Vekerdy Tamásról. A stílusa csaknem mindenkinél kiverte a biztosítékot. Azt állította – aminek egyébként Vekerdy Tamás pont az ellenkezőjét mondja –, hogy Vekerdy szinte minden családdal, háztartással kapcsolatos terhet a nőkre akar nyomni, míg az apa feladatát kizárólag a pénz hazatalicskázásában látja. Erre te írtál egy elég karcos, határozott választ, aminek a fókuszában az anyához való korai kötődés egész életre – és ezzel a jövőbeni párkapcsolatra – gyakorolt hatását támasztod alá mindenki által elismert szakemberekre hivatkozva. Mitől voltál ennyire szenvedélyes ebben a cikkben?
– A nagy hír- és véleményversenyben mindannyian karcosabban fogalmazunk az online felületeken. Ezért is veszélyes az internet, mert ott az indulatok magasabb hőfokon izzanak, olyan embereket is ki tudunk osztani egy-egy kommentben, akikkel a valóságban kedélyesen elrozéfröccsöznénk. Ami a tartalmat illeti: úgy éreztem, senki sem a lényegről beszél. Az egyik tábor ugyanis – sarkítva – azt mondja, hogy a nőnek otthon a helye, a másik pedig azt, hogy szülés után mars vissza dolgozni. Én család- és feleségpárti közegből jövök, így ezeket az értékeket szeretném közvetíteni. Például hangsúlyozni, hogy az anyához való korai kötődés mennyire meghatározza, felnőttként képesek leszünk-e hosszú távú elköteleződésre.
– De a feminfós cikk névtelen szerzője nem állította, hogy a gyermeknek nincs szüksége az anyjára, csupán azt, hogy nemcsak rá van szüksége, és hogy Vekerdy is szoptatós dajkát, cselédet, nevelőnőt említ, akik régen mind-mind a gyerekekkel foglalkoztak. Szóval régebben egyáltalán nem volt annyi teher az anyákon, mint ma.
– Nehéz helyzetben vagyok, mert úgy kell beszélnem a kérdésről, hogy finoman szólva sem vagyok egy Vekerdy-rajongó. Amit például a hazai oktatásról mond – miszerint öl, butít, nyomorba dönt, kivéve persze, ha Waldorf-iskoláról van szó –, egy rakat pedagógus rokonaként, egykori tanárként botrányosnak tartom. Ezzel együtt úgy érzem: miután a XX. században nagyon is volt mi alól felszabadítani a nőket, a mai radikális feminista mozgalmak a fürdővízzel együtt kiöntik az anyát is.
– A feminista tábor szerintem legalább olyan színes, mint a mienk, keresztényeké, akik között van, aki az Írást lobogtatva elítéli, de legalább megbélyegzi például az újraházasodott katolikusokat – hogy a te cikkeidre adott reakcióknál maradjunk –, és van Ferenc pápa, aki nyitottsággal és részvéttel fordul azok felé, akiknek válságba jutott a házasságuk. Mi az, amit el tudsz fogadni a feminista álláspontból?
– Hosszan sorolhatnám, mi az, amit nemhogy elfogadok, de naponta megélek. Sőt úgy érzem, a keresztény-konzervatív családok sokszor feministább programot valósítanak meg, mint azok, akik ebből mozgalmat csinálnak. Környezetemben nemigen ismerek olyan édesapát, aki ne pelenkázott volna, ne mosogatna, takarítana, vásárolna, és tenne meg sok mindent azért, hogy a felesége ne rokkanjon bele az otthonlétbe. Nem is általában a feminizmussal vitatkozom, hanem a szélsőséges képviselőivel. Vegyük példának Kopp Máriát. Tudományos karrierje kiteljesedett, jobb- és baloldalon egyaránt ünnepelték, mi több, az Egészségügyi Világszervezet gender munkacsoportjának vezetője volt. Közben szentségi házasságban élt, világra hozott két gyereket, keresztény alapokon közelített a nőiséghez, mindenkit szülésre biztatott, és egészségtelennek nevezte a szingli létet. Na, ezek a szélsőséges mozgalmárok fülének szitokszavak – nem csoda, hogy miközben kevés életvitelszerűbb feministát ismertem nála, ő maga sem igen szerette, ha így nevezik.
– De pont Kopp Mária propagálta a bölcsődei ellátást, és azt mondta, hogy nonszensz, hogy egyetemet végzett nők 10-15 évre kiessenek a karrierépítésből, és meg kell adni a választási lehetőséget nekik, hogy karriert építsenek és/vagy otthon maradjanak.
– Erre azt tudom mondani, hogy amikor a gyerekeimet iskolába vittem, reggel fél nyolc körül számtalan ágyból kirángatott, fáradt, bömbölő kétévest láttam, akiket az anyukájuk vonszolt a bölcsődébe. Akkor nehéz volt arra gondolni, hogy ez az élet rendje – bár nyilván vannak helyzetek, amikor nincs más megoldás. Kopp Mária egyébként nem az életét igazította a munkájához, hanem fordítva: otthon dolgozott, egy légtérben a gyermekeivel, és hogy ezt megtehesse, napi több órára segítséget kért.
– Kopp Mária nem győzte hangsúlyozni, hogy a demográfiai mutatók az emancipáltabb országokban jobbak, én pedig úgy érzem, hogy a mi keresztény közegünk nem támogató azt illetően, hogy az anyáknak legyen valami a gyerekek mellett – amitől még jobban kiteljesedhetnek.
– Mivel nem vagyok olyan bigott, mint egyes feministák, nyilván én sem követelem az összes anyától, hogy minden gyerek után háromszor 365 napot maradjon otthon. Családunk példája alapján viszont nehéz elképzelnem, hogy négy kisgyereknek egyforma figyelmet szentelni, óvodába, iskolába, különórára hurcolni őket miként lehetséges akár csak négyórás munkaviszony mellett. A feleségem anno emlegette is, hogy biztos vannak szupernők, akik képesek erre, de ő sajnos nem kapott ilyen talentumokat. Azt mondta, ha van pár órája, inkább szusszan egyet, mintsem hogy rohanjon vissza „a munka világába”, keresni egy kis pénzt, ami esetleg szépen el is menne bébiszitterre. Igaz, az ő édesanyja is otthon volt a hat gyermekével, így volt honnan mintát látnia, lásd korai kötődés.
– De a cikked alapjául szolgáló feminfós cikk sem vonta kétségbe a korai kötődés jelentőségét, csak azt írták, hogy nem feltétlenül ördögtől való a bölcsi és az ovi sem – ahogy „bezzegrégen” a szoptatós dajka és a nevelőnő sem volt az. És hogy kell az apa, hogy az anya családon kívül is kiteljesedhessen, ha akar. Úgy érzem, hogyha a stílus kulturáltabb lenne, az ominózus feminfós cikk és a Három Királyfi, Három Királylány mozgalom célkitűzései között rengeteg átfedés lenne.
– Egyetértek. Sajnos azonban a részmunkaidős állás nem gyakori, és a munkaadók amúgy sem kapkodnak a kisgyerekes anyákért. Egyébként meg jól hangzik, hogy az apa dolgozzon kevesebbet, legyen többet a gyermekeivel, hogy a felesége a tanult hivatásának is élhessen. Csak éppen nem látom azon mérnöki, ügyvédi irodák, szerkesztőségek és egyéb munkahelyek sorát, amelyek tömegével kínálnának négy-hatórás munkát a férfiaknak. Ezért igenis vallom, hogy család és karrier nem egyeztethető össze anélkül, hogy egyik a másik rovására menne. Ettől még persze tehetnénk többet az ügyért. Amikor az első két gyerekünk kicsi volt, nemigen siettem haza a szerkesztőségből; valamivel mindig elpiszmogtam hatig-hétig. A harmadik gyermekünknél esett le, hogy hiszen nekem már otthon van a helyem. Mi több, a konyhában, ugyanis a családi munkamegosztás szerint én mosogatok.
– Akkor te egy konzervatív feminista vagy.
– (Kirázza a hideg a negyven fokos hőség dacára.) Ezt azért így nem mondtam volna…
– Mi az, ami miatt a feminizmus káros? Mitől védjük a hagyományos családot?
– Ha a mai világ szívszorító problémáit kellene rangsorolnom, az elsők között az állna, hogy sokan nem ismerik azt a páratlan élményt, sőt kalandot, amit egy életre szóló kapcsolat, illetve a sok gyerek nyújthat. A radikális feminizmus hívei – akik között valamiért alulreprezentáltak a tartós párkapcsolatban élők, pláne az elvben leginkább kiszolgáltatott nagycsaládosok – ellenben a nőben csak jogfosztott lényt láttatnak. A hagyományos házasság válsága vagy a katasztrofális 1,3-as demográfiai mutató számomra sokkal fontosabb, mint az, hogy egy Femen-aktivista félmeztelenül milyen hülyeségeket kiabál egy templomban. Jelszavam ezért nem feminizmus, hanem familizmus, a la Kopp Mária.
– A demográfiai folyamatok, és az, hogy az anyák jól érezzék magukat a bőrükben, összefüggenek, szerinted nem?
– De. Az viszont, hogy ki miként találja meg hivatását az anyaságban, jórészt az otthoni mintákon múlik. Feleségem keresztény nagycsaládból származik, és, édesanyjához hasonlóan, neki az volt természetes, hogy 15 évig otthon marad. Nem is nagyon tehetett mást, hiszen első három gyerekünk egyéves koráig olyan hasfájós volt, hogy szinte éjt nappallá téve ordított, mindegyik egy évnél tovább szopott, és velem nem, csak cicin volt hajlandó elaludni. Észvesztve rohangáltunk gasztroenterológusokhoz, de egyik sem tudott segíteni. Kíváncsi volnék, ilyen helyzetre mi a feminista recept. Igaz, mi meg tudtunk élni egy keresetből. Az sem lényegtelen, hogy feleségem nem magába roskadva gubbasztott a négy fal között, hanem kiterjedt társasági életet élt, kórusba járt, zeneovit tartott, az iskolai szülői munkaközösségben tüsténkedett, így hírből sem ismerte a szülés utáni depressziót. Aztán negyvenévesen, frissen, ropogósan, gyereknevelési tapasztalatok egész tárházával visszament tanítani, és nyugdíjig lesz még negyedszázada a munkaerőpiacon.
– A mintáknak nyilván nagy szerepük van, de sokkal több keresztény nagycsaládból jövő keresztény nagycsaládos édesanyának lesznek pszichológiai, olykor pszichiátriai problémái, mint ahányan beszélni mernek róla. Ráadásul sok keresztény nagycsalád sarja sikítva menekül már a gondolattól is, hogy neki egynél több gyereket kéne vállalnia.
– Meglehet, ámbár én gyakorta az ellenkezőjét tapasztalom: akkor néznek rád furán, ha felszállsz a metróra a gyerekeddel, és pisszen egyet. És amíg legnagyobb gondunk nem az lesz, hogy a csupa nagycsaládos ember országában gyermekeikkel és férjükkel amúgy boldog anyák mentálhigiénés problémáit kell kezelni, hanem az elköteleződésre képtelen fiatalok tömegei hajszolják újabb és újabb partnernél a boldogságot, addig hadd ne a kirívó eseteken kelljen lovagolni. Arról viszont tényleg többet beszélhetnénk, amit egyébként a valóságban sokan megélünk: hogy a nő nemcsak édesanya, hanem sok más is hozzájárul a kiteljesedéséhez. A feministák viszont arról, hogy a nő nemcsak igába vont rab, akit haladéktalanul fel kell szabadítani, hanem anya is.
– A Heti Válasz elég határozottan kiállt Kovács Ákos női princípiumos kinyilatkoztatása mellett. Miért?
– Ákos nyilatkozata reakció volt. Nem az történt, hogy a világ idilljébe belerondított az úgymond ókonzervatív nézeteivel, hanem olyan közegben szólalt meg, amely az általa vallott értékeket folyamatosan támadja. Egyébként, ha a feleségét kérdezik, szerintem ugyanezt mondta volna.
– Kovács Ákos felesége egy interjúban elmondta, hogy közös családi vállalkozásukban intézi a pénzügyi-gazdasági ügyeket, tartja a kapcsolatot a sajtóval és a támogatókkal. És hogy ezt élvezi, mert sokrétű feladatai vannak. Akkor hogy lehet azt védeni, hogy annyi a női princípium, hogy tartozzunk valakihez és valakinek szüljünk, miközben Ákos feleségét se teljesíti ki pusztán az, hogy Ákoshoz tartozik?
– De állított bárki olyat, hogy egy négygyermekes anyának, pláne, ha a gyerekei már nagyobbak, tilos mással foglalkoznia? Persze nem vagyok Ákos fogadott prókátora, és a házasságukba sem láthatok bele. A női princípium mibenlétéről ellenben a keresztény és zsidó tanításban ugyanezt találjuk, de Bagdy Emőke, Popper Péter és Ranschburg Jenő is hasonlóképpen nyilatkozott.
– De valamelyest nem mi – konzervatívok, keresztények – adunk táptalajt ezeknek a támadásoknak azzal, hogy a nőt, mint anyát ismerjük el, szemben a karrierista nővel? A világ nem fekete és fehér, miért csinálunk mégis így?
– Noha egyes megnyilvánulások – avagy a rosszindulatú értelmezésük – alkalmasint adhatnak alapot a kritikára, meglep, hogy miközben a gender és a feminizmus vadhajtásai már-már az őrületig fokozódnak, ezt firtatod. Téged nem zavar százszorta jobban, hogy – a közfelfogás szerint – anyaként hiába gürcölsz otthon a gyerekekkel, csak akkor vagy valaki, ha a szakmádban vitted valamire?
Németh Ágnes
Tweet
Hozzászólások
Kedvelem Szőnyi Szilárd stílusát, tisztelem a bátor kiállásáért, és nagycsaládos anyaként egyet is értek vele. Fontos, hogy egy nő kiteljesedjen, nem csak az anyaság által, de egy kisgyermek joga az anyja figyelmére, személyes törődésére, idejére elsődleges – mert kiszolgáltatott. Az anya és az apa (!) dolga is, hogy ezt az áldozatot esetlegesen kompenzálják, egyéni szükségletek szerint.