Isten a rakparton
Az utóbbi hónapokban nagyon rosszul éreztem magam, és okát sem láttam, hogy miért. Semmi nem tudott lekötni igazán, semminek nem tudtam örülni, pedig láttam, hogy mennyi minden történik az életemben, aminek örülhetnék. Akkor találkoztam egy különös hajléktalannal.
Február utolsó csütörtökén mentem gyónni, és hogy lelkileg rákészüljek, sétálni indultam a közelbe. Akkor éppen a Lágymányosi híd, a Duna-part volt közel. Körülbelül tíz lépcsőn juthattam volna le a vízhez legegyszerűbben, vagy tehettem volna egy hosszabb gyalogutat is körbe. A lépcsőn egy hajléktalan fiatalember ült, és szipuzott. Merre menjek? Bátorságom eldöntötte, hogy a lépcsőn megyek, ahogy eredetileg akartam.
Amikor öt-hatlépésnyire már eltávolodtam a lépcső aljától, akkor a hajléktalan utánam szólt, és elnézést kért, amiért ott van. Megnyugtattam, hogy engem nem zavar, és mentem elmélkedni, elcsendesedni.
Visszafelé inkább a hosszabb utat választottam, és amikor a lépcső után már beléptem a hídfő mögé, akkor mintha valaki megszólított volna. Visszaléptem: hát persze, a hajléktalan volt az!
– Uram, Isten akarja, hogy én éljek? – szólt hozzám. Hát nem ez a kérdés van bennem is hetek óta? Bár nem jutottam nyilván öngyilkossági gondolatig, de nem éreztem az élet értelmét.
Kikérdeztem, hogy jobban megismerjem, hogyan lett hajléktalan…
Éppen a lábát szellőztette, mert a villamoson elültek mellőle. Közben pedig továbbra is szipuzott. Szóval Isten nekem szegezte azt a kérdést egy hajléktalanon keresztül, amit valójában én szegeztem neki…
Elköszöntem, továbbmentem, de kicsit bedurrant az agyam: így akar engem nevelni az Isten?! Magam is pedagógus vagyok, hát engem csak ne kezeljen így!!! Vicceljen mással! A pedagógiai tudományát fényesítse máson!
Kicsit lehiggadtam, és úgy döntöttem, hogy ha Isten most a hajléktalan által szólt hozzám, én is szólok Hozzá általa.
Visszamentem a fiatalemberhez:
– Tudod, lehet, hogy jobb ruhában vagyok, mint Te, de engem is ez a kérdés foglalkoztat, ami Téged. Mi értelme, akar-e Isten valamit tőlem? Imádkozzunk el egymásért együtt egy Miatyánkot!
– Oké, de nem baj, ha nem teszem össze a kezem? – kérdezte, mert a szipus zacskót nem akarta letenni.
Elimádkoztuk, kicsit akadozva, de tudta ő is. Sőt, a végén a „Tiéd az ország”-ot ő kezdte hozzátenni.
Megfogadtuk, hogy este még imádkozunk egymásért, és elbúcsúztunk.
Tehát Isten velem mondatta el a választ, magamnak, bár éppen a hajléktalan is jelen volt…
Hát ez fekete humor a javából!
Mégis köszönöm Istenem, hogy meglátogattál!
Rácz István
Korábbi hasonló témájú cikkeink:
Jézus nem sietett
Már a kutyám sem ismert meg
Tweet