Talita

Isten ajándéka vagy az ajándékok Istene

Kit szeretek jobban? Istent, vagy az ajándékait? Istent, akit úgy képzelek el, mint egy Mikulást, aki sorban húzza elő ajándékait, s én, mint egy kisgyerek, örvendezem a pénznek, a jó állásnak, annak, hogy süt a nap, a szép biciklinek, s ki tudja még, hogy minek, amit imáimban kértem, s lám, megkaptam. Ez az Isten-kapcsolat elemi foka.

Később, már tudok hálát adni is, mert bízni kezdek Benne. Észreveszem, ami körülvesz. Megköszönöm az életet, a gyerekeket, páromat, az egészségemet, az otthonomat, az autómat, a kertemet, és a közösséget, amelynek tagja vagyok. A munkámat. A hitemet.

Igen. Rájövök, hogy hit nélkül élni nem tudnék. A hit azt jelenti számomra, hogy az égbolt kinyílik, a hit ajtaján keresztül jutok be egy másik világba, az igaziba, ahol minden a helyére kerül. Ahol a bűnnek van büntetése, de ahol van kegyelem is. Lassan megértem, hogy minden kegyelem, semmi sem jár. Azt is, hogy törékeny a lét. Ezért minden pillanatnak, amit a szeretteimmel tölthetek, örülni kezdek.

Emlékszem, két éve nyáron kirándulni mentünk a Rám-szakadékhoz. Három családdal, kamasz és kisebb gyerekkel. A nagyobbak zúgolódtak, nem volt kedvük apuval és anyuval sétálgatni az erdőben. A kicsik még lelkesen ültek szüliek nyakában.

Ott, egy turista ház lepukkant konyhájában valaki a felnőttek közül megszólalt. Arról kezdett el beszélni, hogy amikor ő tizennégy volt, el-elszökött otthonról. Aztán egyszer csak megszűnt minden. A házasság tönkrement, a szülők szétszéledtek. A tizennégy éves arra ébredt, hogy üres a nagyszoba. Vetetlenek az ágyak, senki nem készít kakaót reggelente, a ruhák vasalatlanok és büdösek. Május elseje volt, a katonazenekar játszott lenn a téren, ismerős volt minden, mégis riasztóan új. Feküdt az ágyában, és kétségbeesésében sírni kezdett, mert megértette, valami visszavonhatatlanul elveszett, és félt az újtól. A kamaszok hallgatták is, meg nem is a történetet. Kamaszkorban az ember nem gondol még a mulandóságra. Aztán az egyik családban az apa beteg lett. Rák, jött a diagnózis. Egy év múlva találkoztunk újra a fiúkkal, Péter, az apa temetésén. Néztem a nagyobbik arcát: mindent magába záró közöny. A kisebbik zokogott. A legkisebb, aki a jelenlétben élt, és aki apja nyakában ült a kiránduláson, kíváncsian séltálgatott a feketébe öltözött emberek között. Elfogadta az elfogadhatatlant.

Párkapcsolatainkban, de bármilyen kapcsolatban milyen érzékenyek vagyunk arra, ha valaki csak kér tőlünk. Nem minket szeret, hanem azt, amit adunk neki. A finom ebédet, a simogatást, a szép ruhát, vagy azt, ha teletankoljuk az autóját. Úgy érezzük, kihasznál bennünket.

Mit érezhet Isten, akinek több milliárd „gyermeke” van, akinek nagy része azt szajkózza imáiban, mit szeretne? Esőt, mert száraz a föld, napos időt, mert futóverseny van, s milyen rossz sárban az erdőben kocogni, jól fizető munkát, mert kevés a pénz, kevesebb munkát, de ugyanannyi pénzt, mert jó lenne több időt a szeretteinkkel tölteni. Milyen érzés lehet Istennek?

Mennyivel jobban szeretheti Isten a hálát, és a dicsőitő imát? Azt, aki imáiban őt magát kéri.

Hiszen Isten úgyis tudja, mire van szükségünk! Még ha első látásra úgy tűnik, téved is. Mert nekem nem kell a szenvedés, a betegség, az egyedüllét, a halál, a nincstelenség?! Hallod, Isten, vedd el ezeket tőlem!!

De a bizalom legmagasabb foka, amikor azt mondom, Isten, te kellesz! Mindenestől, ahogy vagy. Amit adsz. Ahogy a szerelmes mondja: fel lábbal, betegen, csontsoványan, mert szeretlek.

Isten nem ad több szenvedést, mint amire szükségünk van ahhoz, hogy meglássuk őt a dolgok mögött. Hogy észrevegyük a koldust a templomajtó előtt, és az irgalmasságot ne csak szavakkal, de tettekkel is éljük.

Bevallom, félek a szenvedéstől.

Holott, ha visszanézek életemre, minden a helyén van. A gyerekkorom nagy traumái, a jól fizető állásaim elvesztése, minden találkozás, betegség, magány, múló öröm. Egy út zsákútcákkal teljes. Hát nem tehetek mást, mint imáimban megköszönöm azt, amit kaptam, és azt, amit Ő adni szeretne. Teljesen rábízom magam, elengedem a bizalmatlanság rozsdás korlátját, és lenézek a mélybe. Most látom, a csodálatos hangokkal, fénnyel, illatokkal, hűséggel, örömmel, tiszta élettel betöltött tér itt a szívemben van.

( Köszönet Ambrózy Tamásnak a gondolatébresztő bibliamagyarázatért )

Konkoly Edit