Istvánka – egy meg nem született gyermek története
Rokonaink elvesztését meg kell gyászolnunk. Azokét is, akik nem születtek meg. Gyermekek, testvérek, nagybácsik, nagynénik, akiknek magzatként szakadt meg az életük – valamiképpen mind itt vannak velünk anélkül, hogy saját történetük lenne.
1965. Felvette kedvenc, világoskék ballonkosztümjét, fehér, tisztaságot sugárzó blúzát, és elindult az orvoshoz a megbeszélt időre. Hasonló helyzetben a nők rendszerint egyedül mennek, illetve másodmagukkal.
Vasárnap lévén csend volt az utcákon, csak a közeli templom harangjai zúgtak. A harangok ünnepi ütemére vitték a lábai. Engedelmeskedtek az izmai, sokkal jobban, mint a hónapok óta tartó visszérgyulladás alatt bármikor. Most reménykedő, könnyű volt a járása. Biztosan tudta, hogy kisfiú az, akit egykor boldogságban akart életre hívni és felnevelni. Most a bizonyosságra várt, hogy a gyermek él és megszülethet. Bár semmi megoldást nem látott arra, hogy a baba gondozása megoldódjon. Két gyermekét már vállalta a családja az ő betegségei alatt, de hova teszi ezt a szőke, göndör hajúnak képzelt kisfiút, ha újra beteg lesz?
Egész úton vívódott ezekkel a nyomasztó gondolatokkal. Régen falun felnőtt egy gyermek a rokonok vagy szomszédok segítségével. A város, az más. A bérházban ritkán laknak rokonok. A tömbmegbízott talán engedélyt se adna egy lakással rendelkező, más városban lakó hozzátartozó 48 órán túli, tartós bejelentkezésére. A szomszédok alig ismerik egymást. Aki nemrég jutott lakáshoz, maga is dolgozik. Hetes bölcsőde nincs a városban. Az óvodai felvételkor az volt a gond, hogy a kedves szülő nem dolgozó, csak értelmiségi. A másik óvodába csak azok gyerekeit veszik fel, akik a honvédség kötelékében dolgoznak. Igaz, hogy a férje szinte már ide számítható: évente több hónapra hívják be katonai szolgálatra. Ha letelik, akkor pedig helyettesíteni küldi az igazgatója más városba. Ezért segíteni se tudna egy újszülött ellátásában.
Immunbetegsége többször hónapokra ágyba kényszerítette, legutóbb pedig visszérgyulladása és -műtéte miatt nem tudott lábra állni, négy és fél éves kisfia segítette, mert a kislány még kisebb. Hiába utazta végig trombózisos lábbal az ismerős városokat, nem talált senkit, aki a gyermekek ellátásának gondját levehette volna a válláról. Állami gondozásra csak nem gondolhat azért, hogy a gyermek életben maradjon. Talán be sem vennék. Ugyan melyik gyermekét adná be, ha senki nem segíthet?
A vizsgálat megtörtént. És másnap az abortusz is. Egy fájdalomcsillapító, egy vászon hálóing, egy fehér kórházi ágy. Több emlék alig maradt az egészből.
A későbbi sok kórházi kezelése alatt is ritkán jutott az eszébe. Csak amikor az otthoni egyedüllétek napjaiban kinézett az ablakon, és minden évben látta kivirulni a piros virágokat a szomszéd ház erkélye alatt, dobbant nagyot a szíve: az erkélyen álló nő ismét gyermeket várt. Ezután főleg az ünnepeken beszélt meg nem született kisfiával néhány mondatot, csak úgy, magában. „Nem tudom, itthon lesznek-e mind a családom tagjai? – gondolta torta- vagy kalácssütés közben, amikor már újra tudott dolgozni. – Ha te is itt lennél, Istvánka – mert így hívta magában –, közelebb hoznád egymáshoz az élőket.” Választ persze nem várhatott ezekre a gondolatokra. Ki tudja, a mennyekben van-e Istvánka? És ha igen, akkor is hogyan válaszolhatna? Hiszen olyan kicsi!
Egyikőnk se tudja, milyen az élet a halál után. De lehet-e mennyország annak a számára, aki ott találkozik soha meg nem született, földi életet nem élt kisfiával?
Dr. Ónody Magdolna
A szerző korábbi írásai a Talitán:
Krisztusi szeretet a hétköznapokban
Tweet