Talita

Italia, la bella! 4. – Befejezés Napnyugaton

Minden igazán jó utazásnak túl hamar vége van! De azért még történt velünk egy s más. Például elkápráztatott egy Giotto-freskó, hideg vizes slaggal locsoltak le, és elkapta a karomat egy biztonsági őr. De végül is az aranyló tengerben fürödni mindig jó! Még akkor is, ha száz ember előtt öltözöl át.

Vasárnap az obligát délelőtti fürdőzés után Firenzébe indultunk. Nem siettünk, csak harminc kilométert kellett megtennünk Toszkána központjáig, „a reneszánsz bölcsőjéig”.

 Firenze befogad

Voltam már néhányszor itt, de a város eddig nem lopta magát a szívembe. Most viszont jobban éreztem magam, mint bármikor!
Első meglepetésként ingyenes volt a parkolás. Lelkesen fogadtuk a hírt, ez több fagyit jelentett! Mivel mindenki szeretette volna a városnézés előtt a mosdót használni, elmentünk egy általam már ismert helyre, de sajnos zárva találtuk. Ott tébláboltunk, amikor megjelent két középkorú motoros hölgy. Az egyik lepattant a robogóról, és megkérdezte, hogy be akarunk-e menni. Igenlő válaszunkra tört angolsággal elmondta, hogy ő itt a „személyzet”, és bár vasárnap zárva tartanak, mivel éppen erre kirándult, szívesen kinyitja nekünk a mosdót. Jólesett ez az igazán kedves emberi gesztus!
A belvárosba érve elfogyasztottuk a kötelező napi fagyiadagunkat, majd bementünk a Santa Croce templomba. A ferencesek ezt az óriási épületet a rend megalakulása után alig hetven évvel emeltették. Péterben megint felmerült: hol itt a krisztusi szegénység? Hát igen, Firenze nagyjainak monumentális síremlékei szinte elvesztek a térben. Viszont az egyik oldalkápolnában egy Giotto-freskó van. Vajon elkészült volna ez a csodálatos mű akkor is, ha nincs ez az óriási falfelület? Intézmény és/vagy karizma – a katolikus egyház újra és újra felmerülő kérdése. Láthattuk még – a szegénység rekvizitumaként – Szent Ferenc csuhájának egy darabját. Nekem ez is egy válasz volt.

Jó kis fotótéma a Santa Crocéban

A Santa Croce téren megint a számunkra ismeretlen középkori játékhoz készülődtek. A hihetetlen forróságban az éppen pályát locsoló férfi egyszer csak hetyke mozdulattal a közönség felé emelte a slagot – egy pillanat alatt mindenki csurom víz lett. Nevetés, vidám méltatlankodás fogadta az eseményt. Senki nem háborodott fel igazán. Hiába, a déli temperamentum más, sokkal inkább nyitott a szórakozásra, a vidámságra, az ad hoc tréfákra. A mutatvány a gyerekeinknek is nagyon tetszett.
Derűsen folytattuk az utunkat, a dómban misét hallgattunk, igaz, nem sokat értettünk belőle. Balra fent, Giotto műve, a “Dante felolvassa az Isteni színjátékot” azonban elkápráztatott.

Zárt formák – dóm

A misén szokásos törzsközönség mellett ott voltak a kicsit feszengő turisták, akik a dómot szerették volna látni, a véletlenül betévedők, és a dacosak, akik nem voltak hajlandók a szertartást követni. Például egy lány csak zártan ült, és barátja biztatására sem volt hajlandó felállni vagy letérdelni.
Aztán én is megkaptam a magamét. Az áldozásnál arra gondoltam, hogy mivel úgyis akkora a tömeg, majd a padsorok között teszem a számba az ostyát. Kettőt sem léptem, amikor a biztonsági őr, aki az áldoztató pap mellett állt, elkapta a karomat és visszafordított. Az atya mondott valamit dühösen, gondolom azt, hogy nem vihetem el az oltáriszentséget. Ijedten és minden átszellemültség nélkül bekaptam az ostyát. Ez bántott, csak nehezen tudtam elfelejteni, hogy rosszat gondoltak rólam. Ez a turistákat, az idegent elutasító, zárt, bizalmatlan firenzei egyház volt. Persze, értem én, végül is nincs rám írva, hogy katolikus vagyok…
Némi bolyongás, Dávid és főtéri utcazene-hallgatás után az utolsó programunk a Ponte Vecchio volt, ami alkonyatkor különösen szép. Az aranyló fényben minden barátságosabb. Ráadásul egy jó kis olasz rock zenekar szolgáltatta a zenét. A lányok egymást fényképezték – új profilképnek a Facebookra, Peti élvezte a zenét, Andris szokás szerint menni akart.

Szemben a Nappal

A kocsihoz visszafelé még szép befejezésként zárás után kiszolgálta Petit egy kedves fiú egy boltban, és mivel nem tudott felváltani egy százeuróst, elengedett pár centet. Jólesett ez is.

Csodák tere Pisában, csoda a tengernél

Utolsó toszkánai kirándulásunk Pisába vezetett. Korábban indultunk, hiszen több mint 100 kilométert kellett megtennünk. Sikerült a legnagyobb hőségben, egy óra körül megérkeznünk.
A Csodák tere szinte úszott a forró levegőben, mintha atomjaink olvadoztak volna, miközben rávettük a gyerekeket, hogy menjünk be a dómba és a keresztelőkápolnába. A dóm kívülről izgalmasabb, mint belülről. A „Battisterio”-t pedig elég vicces kápolnának nevezni, hiszen alig alacsonyabb a Ferdetoronynál. Hogy milyen hatalmas átmérőjű a kör alapterülete és mennyire magas, csak akkor érzékeli az ember, ha bent van.
A Campo Santóra voltam leginkább kíváncsi, itt még soha nem jártam. A középkori kolostorkerengő formában megépített temető enyhülést jelentett az izzó nyárban. A padlót is ellepő kriptatetőket akár napokig lehetett volna nézegetni. Nagy nehezen megtaláltuk egy fülledt oldalteremben az ismeretlen szerző által festett Utolsó ítéletet és Haláltáncot. Az utóbbi – legalább 40 négyzetméteres – festmény egy kiránduló társaságot ábrázol, amint találkoznak egy halottas menettel. Tipikus danse macabre téma, tanítottam is. Az élők döbbent visszahőkölése mindannyiunkban ott mozdul, ha a pusztulás ennyire testi formájában jelenik meg.

Ennyire ferde

Persze a Ferdetorony volt a nagy attrakció. A szépséges, kőcsipkés henger kiragyog a Csodák terének zöld füvéből. Ha nem lenne ferde, akkor is szép lenne. Így, hogy a tér harmóniája egy kis csorbát szenved, valahogy emberibb az egész. A fűben, a sétányokon a turisták tömegesen pózolnak: megtámasztják a tornyot. A móka mellett olyan ez, mintha a karjukat nyújtanák egy különösen szép hölgynek, aki elvesztette az egyensúlyát.
Estig bóklászunk az árusok között, majd Peti kívánsága szerint elindulunk a Tirrén-tengerhez: látni szeretné a naplementét! Jó ötlet, a fürdőruha úgy is nálunk van. Indulás!
Némi keringés, kérdezősködés, bolyongás után találunk egy partszakaszt, ahol strandok vannak. Petinek óriási bizalma van, menjünk be! Én rosszat sejtek, előző utazásaimból feldereng, hogy az ilyen strandok nem publikusak, kis közösségek bérlik, és idegenek nem fürödhetnek. Éppen csak levetkőzünk, már jön is egy ember, valószínűleg a gondnok, és kéri, hogy ne fürödjünk. Igen, de hol lehet? Kábé ötszáz méterre, mutat nyugat felé. Na, jó, azt kibírjuk. A Nap közben tempósan ereszkedik alá. Megyünk-megyünk, de a bérelt strandoknak csak nincs vége. Egyszerre zenét hallunk, és a feltáruló kis öböl tele a leterített gyékényeken heverésző, iszogató emberekkel. A gyékények között pincérek járkálnak. Nahát, ez egy kocsma! Az öblöt karéjozó sziklákon mécsesek égnek. A nap mindjárt lemegy. Nincs vesztegetni való időnk. Megkérdezzük a nyurga pincérfiút, lehet-e itt úgy fürdeni, ha nem fogyasztunk. „No problem!” – emeli fel mindkét karját.

Barátságosan dekadens hely

Persze, öltöző nélkül átöltözni, miközben legalább száz kocsmázó ember fordul a tenger felé – ők is a napnyugtát nézik – nem könnyű már az én koromban. Zsuzsi is hezitál, aztán úgy döntünk, hogy hajrá! Ez az igazi rock and roll!
Megérte magunk mögött hagyni a gátlásainkat, az öböl vize, mint a bársony, simogat. Jó itt! A vízből szemlélve mulatságos az iszogató embereket nézni. Tényleg nagyon dekadens hely. De bennünket nagylelkűen befogadtak!
Annyira jó a lazulás az aranyló napnyugtában, hogy mindannyian elfeledkezünk az időről és arról, hogy hazafelé hosszú az út. Úgy érezzük, ez utazásunk csúcspontja! Kiléptünk a hétköznapi koordinátákból, megérkeztünk egy másik dimenzióba, amikor és ahol csak a jelen pillanat létezik. Valójában ottlétünk maga volt az ima, eggyé válás a teremtett világgal.

“Kimondhatatlan jól van, ami van”

Amikor magunkhoz tértünk, Pilinszky sora jutott eszembe: „Kimondhatatlan jól van, ami van”.
Ki ne vállalná ezért a megtapasztalásért, hogy éjfélre ér a szállására, és hullafáradtan esik az ágyába?

Epilógus

Itália számomra mindig is varázslat. Most is az volt. A hazafelé úton még egy éjszakát aludtunk Jesolóban, egy óriási esti és reggeli fürdőzéssel elbúcsúztunk a tengertől.
Amikor hazaértem, kiderült, hogy régi kedves pisai ismerősöm, Roberto aznap jelölt be a Facebook-on, amikor a városban voltunk…Véletlen egybeesés? Inkább gondviselésnek gondolom. De az is lehet, hogy az olaszok tudnak valamit…
Köszönet a gyerekeknek, hogy velünk voltak, lelkesen, türelmesen. Legközelebb is visszük őket, határozzuk el Petivel, persze, ha még hajlandóak lesznek velünk jönni…

Vége

Kóczián Mária

A fotókat Klausz Péter készítette.

Előző részek:

http://www.talita.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=343

http://www.talita.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=375

http://www.talita.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=418