Járjunk keresztutat filmekkel!
A karácsonyi filmajánlónk nagy sikerére való tekintettel arra gondoltunk, hogy idén húsvétra három keresztútjáró játékfilmre hívjuk fel a figyelmeteket!
Emberek és istenek
Igazi nagyhétre való film. Karácsonykor kezdődik a nyolc trappista szerzetes története, amely valós esemény megfilmesítése: 1996-ban az algériai polgárháború idején elraboltak hét francia szerzetest Thibirinéből, majd hamarosan meggyilkolták őket. A történet sokkolta a franciákat.
2010-ben készült a film, amely megkapta a Cannes-i nagydíjat és franciák milliói látták, ami nagy dolog egy vallásos témájú alkotás esetében. Ráadásul egy kifejezetten lassú mozi az Emberek és istenek, amelyben nagy szerep jut ismétlődő eseményeknek, képeknek, képsoroknak: a szerzetesek végzik napi munkájukat, kertészkednek, krumplit pucolnak, szentmisén vesznek részt, énekelnek, mézet árulnak, kapcsolatot tartanak a közeli falu muszlim lakosságával, és közben meg kell hozniuk egy döntést, ami életbevágó mindannyiuk számára. Miután terroristák megölték a település közelében lévő építkezésen dolgozó horvát vendégmunkásokat, félő, hogy a következő célpont a kolostor lesz. A perjel nem fogadja el a katonai őrség felállítását a kolostor köré, és kijelenti, hogy maradnak. De nem mindenki gondolja így… Illetve zokon veszik, hogy a „főnök” az ő megkérdezésük nélkül dönt. „Nem azért választottunk meg, hogy nélkülünk dönts” – mondja neki szemrehányóan az egyik szerzetes.
Ottmaradnak-e végül mindannyian? Ki hogyan, milyen lelki úton hozza meg döntését? Értelmetlen vakmerőség-e maradni vagy a jézusi engedelmesség követése? Hogyan viszonyul az egyes szerzetesek döntése a közösségi döntéshez? Lehet-e tudni, hogy ki a “rossz” és ki a “jó” a világi konfliktusban? Hogyan virrad meg számukra nagypéntek?
A történet végkimenetele ismert, a szerzetesek közül hetet elhurcolnak, a film azonban képes megmutatni, hogyan lehet mégis értelmes az áldozat.
Egy szerzetesnővér a Nyolc Boldogság Közösségből mesélte, hogy évekkel ezelőtt megismert három trappista szerzetesnőt, akik a thiberinei kolostor kelyhét Szíriába vitték, hogy ott kolostort alapítva szolgáljanak. Nap mint nap tapasztaljuk, van kit szolgálniuk… (Kóczián Mária)
A passió
Nagy szenzáció volt 2004-ben Mel Gibson A passió c. filmjének bemutatója. Már azt megelőzően dúltak az indulatok: antiszemitizmus-vád, Gibson lejáratása, egyebek – ebből aztán biztosan tudtam, hogy ezt a filmet meg kell néznünk. Meg is tettük – háromszor. Hihetetlenül nagy élmény volt, egészen más, mint az addigi Jézus-filmek!
Soha nem értettem keresztény körökben azoknak a fanyalgását, akik “túl véres”, “túl sokkoló”, meg “túl hollywoodi” bélyegek miatt nem merték megnézni ezt a filmet – miközben krimisorozatok, thrillerek és hollywoodi szuperprodukciók tucatjain szocializálódtak. (Azoknak a félelmét megértettem, akik már évek óta nem néznek tévét – az ő számukra egy Gyűrűk ura vagy egy Homeland is megrázó élmény lehet, az ingerküszöbük sokkal alacsonyabb.)
Mel Gibson nem kisebb ambícióval fogott hozzá A passió forgatásához, mint hogy a hollywoodi filmgyártás teljes arzenálját, minden megszerzett tudását Jézus szenvedéstörténetének lehető legvalósághűbb megidézésére fordítja. Törekvése sikerült: valóban ez a történelmi hitelességet legjobban megközelítő alkotás. Azt mutatja be, hogy egy egészséges, ereje teljében lévő embert, Jézust hogyan lehetett egy nap alatt félholttá verni. Ugyanis feketén-fehéren ez történt – a Biblia erről tanúskodik, de a szikár szavak csak jelzik azt a brutalitást, ahogyan bántak vele. A passió megteszi azt, amihez a fantáziánk nem mindig elegendő: képekké varázsolja a leírt történetet. A rendező közben arra is ügyel, hogy még a korbácsok típusai is korabeli dokumentumoknak megfelelőek legyenek, és hogy szereplői azt az arámi és latin nyelvet használják, amelyet Jézus és fogva tartói beszéltek.
Sok ez a vér és gyötrelem nekünk? A negédes, teátrális Jézuska-filmek nézőinek bizonyára. Ott, ahol csak egy-két festett csík “tarkítja” a daliás, bár szenvedő arcú férfiszínész hátát, a szenvedésnek csak a karikatúráját élhetjük át. Van, akinek ez bőven elég. Aki azonban az egykori valóságot, Jézus valódi szenvedéstörténetét szeretné megérteni és átélni, közelebb jut hozzá A passióval.
Mel Gibson filmje nem hibátlan alkotás, a Sátán megjelenítésével például magam is vitáznék, de kétségtelenül a leghatásosabb ebben a témában. Szeretem azért is, mert a főszereplő, James Caviezel számára Jézus nemcsak egy szerep volt a sok között, hanem valódi hitbéli megrendülés, elmélyülés előzte meg és követte is a forgatást. Csak ajánlani tudom mindazoknak, akik nem félnek megmártózni a lelki mélységekben, akik nem féltik magukat a valódi megrendülés átélésétől. Ezzel a filmmel van esélyük erre. (Kölnei Lívia)
21 gramm
Alejandro González Inárritu a halál témáját körüljáró három filmje – a Korcsszerelmek, a 21 gramm s a Bábel – közül e 2003-ban bemutatott középső alkotásában három nehéz sorsú szereplő életeseményei szövevényesen, bár időben nem lineárisan, de egységet alkotnak.
A volt piti bűnöző, drogos, alkoholista Jack már a börtönben a vallásban talál menedéket, s jó útra tér. Christina leállva a drogokkal, családot alapít. Paul halálos beteg, és új szívre vár. Közös keresztútjuk útkereszteződésében Jack elgázolja Christina férjét és két kislányát, akik szörnyethalnak, Paul pedig Christina férjének szívét kapja meg.
Ettől a katasztrófától mindegyikük valahogyan visszaesik az előző létállapotába: Jack a hitét veszti, Christina ismét drogos lesz, Paul pedig bár tovább élhet ugyan az új szívvel, de az előző kapcsolata zátonyra futásával és a tudattal, hogy más életének az árán születhetett újjá, teljesen összeomlik, s egyszer csak kiderül, hogy ezt a szívet sem fogadja be a szervezete.
A további bonyodalmak úgy kezdődnek, hogy Paul felkeresi Christinát, akivel később viszonyba kezd. Christina megbosszulná a családja halálát, és ezért Pault is belevonja tervébe. Egy lepukkant motelszobában a három szál összefut, s végül egy verekedést, lövöldözést követően Paul az öngyilkosság mellett dönt, de ez sem sikerül neki.
„Hány életet élünk? Hányszor halunk meg? Azt mondják, az ember a halála pillanatában 21 grammot veszít a testsúlyából, mindenki. Mennyi az a 21 gramm? Mennyi vész el? Mikor veszítjük el azt a 21 grammot? Mi vész el vele? S mennyit nyerünk? És mit nyerünk? 21 gramm, amennyi 5 darab 5 centes súlya, amennyi egy csoki szelet súlya, amennyi egy kolibri súlya. 21 grammnak mennyi a súlya?”
Paul haldoklása közben, már a kórházban hangzanak el ezek a gondolatok, miközben megtudjuk, hogy a Christinával való rövid viszonyából egy új élet fogant.
Az „égi váltópályaudvaron” addig igazgatta egy feljebb való erő e három szereplő keresztútját, míg egy „megváltó csecsemő” képében végleg megtörhet mindhármuk családi „átokmintája”. (Antalffy Yvette)
Nyitókép, 2. kép, 3. kép, 4. kép
Karácsonyi filmajánlónk volt:
Korábbi filmajánlóink:
Nagyra törő lélek porhüvelyben – Stephen Hawking
Sötét komédia – A pap gyermekei
Fehér isten – Kutyák lázadása Budapesten
Tweet
Hozzászólások
Ha filmajánlónak hívjuk, és nem filmkritikának, akkor nem szerencsés elspoilerezni a film szinte teljes tartalmát, a csattanókat, a befejezését. Még a filmkritikáknál is le szokták írni a bevezetőben,
hogy “vigyázat, spoilerek!”
Én most nagyon megharagudtam emiatt, így már köszönöm, nincs értelme megnéznem, pedig amúgy kifejezetten érdekeltek volna a filmek.
Nagy-nagy kár! 🙁
Azért meg lehetne próbálkozni, nem hiszem, hogy a filmekben ne lenne messze több, mint a mi írásunkban… 🙂