Karácsony a szocializmusban
A kommunista államvezetés már 1949-től igyekezett megakadályozni, hogy az ünnep ürügyén az egyházak „a tömegekhez, különösen az ifjúsághoz közelebb férkőzzenek”. Így lett a karácsony a béke és szeretet ünnepe, fenyőünnep, amelyek keretében a több évezredes keresztény szertartásokat „szocialista szertartásokkal” akarták felváltani.
„A felszabadulás óta minden évben (…) megpróbálta a klérus a karácsonyi ünnepeket saját céljaira felhasználni. Az idei karácsony alkalmával a szokottnál is erőteljesebb támadásra számíthatunk, mivel a fakultatív hitoktatás bevezetése fokozottabb harcra késztette [őket], és feltételezhető, hogy megpróbálják a tömegek vallásos érzületét ez alkalommal is felhasználni.”
1949. november 26-án küldte el ezt a jelentését a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) politikai bizottságának a propaganda ügyekben illetékes agitációs osztály. Átfogó javaslatuk arra irányult, hogy meg kell akadályozni, hogy az ünnep ürügyén az egyházak „a tömegekhez, különösen az ifjúsághoz közelebb férkőzzenek”.
Az ötletelők úgy gondolták, hogy ha a karácsonnyal kapcsolatos rendezvényeket az ország minden településén „a békéért folytatott harc és a dolgozók egymás iránti szeretetének” jegyében tartják majd meg, akkor ezen akciókkal államosíthatják a karácsonyt (is). Ehhez csupán annyi kell: „tudatosítjuk, hogy az idei boldog karácsonyt, a jólét karácsonyát, a Szovjetunió segítségével létrejött népi demokratikus rendszerünknek és annak vezetőjének, a Magyar Dolgozók Pártjának köszönhetjük, amely a 3 éves tervvel megteremtette számunkra a bőség karácsonyát”. Ezen kívül „minden gyermekben tudatosítani kell, hogy népi demokráciánk mennyire szereti” őket, ezért aztán december 22-én minden tanuló részt vehet az általános és középiskolákban felállítandó karácsonyfák feldíszítésében, másnap, 23-án pedig az iskolák szülői munkaközösségei rendeznek ünnepséget, ahol a Magyar Nők Demokratikus Szövetségének (MNDSZ) helyi képviselői egy-egy könyvvel ajándékozzák meg a gyerekeket.
Az elképzelések szerint 1949. december 24-e – amit még csak véletlenül sem neveztek volna a hivatalos dokumentumokban Szentestének – (még) megmaradhatott volna a családoknak, merthogy újabb országra szóló programokat (bábjáték előadásokat, aktivisták készítette ajándékok kiosztását, mesedélutánokat, falujárók színielőadásait) csak 25-re és 26-ra terveztek „az MNDSZ karácsonyfái alatt”. A nagy népi demokratikus adományozásból a felnőttek sem maradhattak ki, ők – a tervezet szerint – tánccal egybekötött esti mulatságokon vigadhattak. S akiknek ennyi jó kevés, azoknak még ott volt a mozi, merthogy karácsonykor az ország összes filmszínháza egy forintra mérsékelte (volna) a belépőjegyek árát.
Éjféli misék suba alatt
E tervekből azonban 1949 karácsonyán jószerével semmi nem valósult meg, Joszif Visszarionovics Sztálin 70. születésnapja ugyanis mindent zárójelbe tett: Jézus földi születésének emléknapját a diktátort istenítő hét helyettesítette. A kommunista pártvezetés osztályharcos egyházi ünnep-fóbiájának talán legékesebb bizonyítéka az, hogy a politikai rendőrség különítményesei egy évvel korábban éppen karácsony második napján szállták meg Mindszenty József hercegprímás esztergomi érseki palotáját, ahol előbb tüzetes házkutatást tartottak, majd magukkal hurcolták a hazaárulással és – biztos, ami biztos – valutázással vádolt bíborost.
Az 1950-es években viszont nem akadt olyan december, amikor a fentebb említett, illetve hozzájuk hasonlatos újításokból valamit ne valósítottak volna meg. „Téves tannak”, „ideológiai csökevénynek” minősítették, hogy „karácsonykor Jézus születését ünnepli az emberiség”, ezért aztán a hagyományos megünneplést számos intézkedéssel nehezítették. Az állami, pontosabban pártkézbe vett sajtó hosszú hasábokon át sorolta az „érdekesebbnél is érdekesebb” ünnepi programokat, az Új Ember című katolikus hetilap viszont csak utolsó oldalas apróbetűs kíshírben merte tudatni a hívekkel, hogy „a karácsonyi éjféli miséket Budapesten és vidéken a szokott időben tartják meg”. Egy erről szóló írásában Zádori Zsolt igen találóan „valódi bátorságpróbának” nevezte az éjféli misén való megjelenést, a párt álcázott aktivistái (s nem ritkán a megfélemlített, beszervezett hívők) ugyanis nem csak azt jelentették, hogy az egyes templomok papjai mit mondtak a szószékről, de azt is, hogy személy szerint kik hallgatták őket. A klerikális reakció „békeharcunk elleni súlyos támadásaként” értékelte például a fővárosi tanács egyházügyi osztálya, hogy Zugló domonkos rendi plébánosa azt találta mondani: „az igazi békét csak a betlehemi jászolnál találhatják meg az emberek, Isten fián kívül még nem született ember, bárhogy erőlködött is, aki békét tudott volna adni az emberiségnek”.
A karácsonyi ünnep eljelentéktelenítését szolgálta az az intézkedés, amelyet a Rákosi Mátyás vezérelte politikai bizottság 1952 végén hagyott jóvá. Karácsony második napja egyik pillanatról a másikra megszűnt munkaszüneti nap lenni. Az indoklás úgy szólt, hogy „a kettős ünnepnap éppen olyan időben fékezi a termelés lendületét, amikor az éves terv teljesítéséért a termelési ütemet jelentősen fokozni kell”, ám a szigorúan titkos előterjesztésből kiderül, hogy a politikai bizottság (PB) a termelési szempontoknál is fontosabbnak tekintette azt, hogy a magyar párt a klerikalizmus elleni ütközetben is kövesse a szovjet példát, merthogy annak szocialista naptárában az úrnapja, pünkösdhétfő és halottak napja után immár karácsony második napja sem volt piros betűs. Más, nem mellékes kérdés, hogy 1954 végén – nem kis részben az előző évben miniszterelnökké avanzsált Nagy Imre nevével fémjelzett enyhülés eredményeként – a karácsony újra kétnapos ünneppé lépett elő. De csak egy esztendőre, mert 1955-ben a hatalom csúcsára visszatérő Rákosi azzal is demonstrálta elszántságát, hogy ismét egy napra szűkítette a „szeretet ünnepét”, amelyet a hivatalos nyelvezettel egyre gyakrabban neveztek fenyőünnepnek. De átkeresztelésen esett át advent harmadik és negyedik vasárnapja, ezeket az ezüst-, illetve aranyvasárnap kifejezés váltotta fel. S hogy az ideológiai katyvasz még teljesebb legyen, nem csak az ajándékhozó Jézuskát száműzték a szocializmus szótárából, hanem a szerepét átvevő Mikulást is. Helyette messziről (néhány buzgó kultúragitátor szerint egyenesen a nagy Szovjetunióból) érkezve, a forradalom vörös köntösét viselő jóságos Télapóként varázsolta elő zsákjából a „minden jót” – a decemberi fenyőünnepen.
Rákosi Mátyás feljelent
Népét a párt 1951-ben igen sajátos ajándékkal, egy belkereskedelmi miniszteri rendelettel lepte meg. Azt nem mondhatni, hogy nagydobra verték volna, de a Magyar Közlöny azért december elején közölte, hogy az év utolsó hónapjában „jegy nélkül, teljesen szabadon vásárolható a kenyér, a liszt, a cukor, a mosó-, mosdó- és borotvaszappan, a tej, a vaj, és minden iparcikk”, mindaz, ami azon években meglehetősen hiányzott a boltokból. Az öröm azonban hamar ürömmé változott, mert a felsorolt hiánycikkekből jegy nélkül sem lett több, ahogy valóságos küzdelem zajlott magukért a fenyőfákért is. A hatalmas sorállásokat egy – ugyanabban az évben hozott – minisztertanácsi rendelet azzal próbálta mérsékelni, hogy megtiltotta a karácsony előtti bérszámfejtést azokon a munkahelyeken, ahol egyébként 26-a után volt szokás. A budapesti Ikarus-gyár dolgozóinak öntudata azonban odáig nem terjedt, hogy ezt szó nélkül lenyeljék. Az elsősorban asszonyokból verbuválódott félezres spontán tüntetésnek az államvédelmi hatóság vetett véget, s a budapesti pártbizottság korabeli jelentése szerint „december 27-én 157-en igazolatlanul hiányoztak az üzemből”, vélhetőleg azért, mert a hatóság vendégszeretetét élvezték.
1956 decemberében a szovjet tankok segítségével hatalomra került Kádár-kormány, mintegy ellensúlyozandó az általa elrendelt és érvényben lévő kijárási tilalmat, újra kétnapos ünnepnek ismerte el a nevében is rehabilitált karácsonyt. A párt központi napilapja, a Szabad Népből átkeresztelt Népszabadság több cikkében is felemlegette a korábban tiltott kifejezést, s egy novellatárcában még „Jézuska” neve is leíratott, mi több, az akkor félig kollaboráns író, a moszkovita Illés Béla Karácsonyi levél címmel „a szocialista humanizmus” nevében kért kegyelmet a „megtévedt” – s az akkor már letartóztatásban lévő – írótársaknak a fegyveres erők miniszterétől. Münnich Ferenc ugyanabban a számban olyan dodonai választ írt, amelyből az utókor inkább az elutasítást olvashatja ki, a maga korában viszont reménykedésre adhatott okot, hogy „a bűntelennek talált személyeket szabadlábra helyezzük.”
Erre, mint ismert, nemigen került sor, viszont az ideológiai fellazulás, legalább is szavakban, folytatódott. A bukott diktátor, a szovjetunióbeli emigrációban a magyar lapokat szinte nagyítóval olvasó Rákosi Mátyás mindezt szóvá tette. Az SZKP politikai bizottságának címzett feljelentő levelében felháborodásának adott hangot azért, hogy a Népszabadság 1957 decemberében nem restellt „kellemes karácsonyi ünnepeket” kívánni az olvasóinak, ráadásul jókívánságait egy olyan reprodukcióval fejelte meg, amely „a Madonnát és a kisdedet ábrázolta”. (Egyébiránt az inkriminált festmény a XVII. század spanyol mesterének, Velázqueznek volt a műve…)
Velázquez festmény ide, jókívánság oda, a kádári gárda – Rákosi vélekedésével szemben – korántsem adta fel a kommunista célkitűzéseket. 1958. július 22-én – a megengedő kitételek ellenére is – meglehetősen ortodox, kemény hangú határozatot hozott „a vallásos világnézet elleni harcról, a vallásos tömegek közötti felvilágosító és nevelőmunka feladatairól”. A PB-határozat, mondhatni, változatlanul hagyta azt az ötvenes években körvonalazott törekvést, miszerint „a hagyományos ünnepeket meg kell tisztítani egyházi jellegüktől”, s az „évezredes hagyományokat szocialista szertartásokkal” kell felváltani. S noha a kádári türelem jegyében úgy gondolták, hogy „a két szokásrend még sokáig fog birkózni egymással”, az intézkedési terv mielőbbi „új tartalmakat és új formákat követelt”. A határozattevők fantáziája azonban – karácsony esetében is – meglehetősen szegényesnek bizonyult. Az egyetlen „újszerű” javaslat az volt, hogy ismét rendszeressé kell tenni az 1954-ben debütált országházi fenyőfaünnepélyt.
Ó, vörös fenyő, ó vörös fenyő…
Ez meg is történt, s a rendszerváltásig jószerével ezzel pipálták ki az ideológiailag átértelmezett karácsony ügyét. A sajtóban és a rádióban (majd az 1960-as évektől a televízióban) minden esztendő kora őszén megjelentek az első helyszíni tudósítások arról, hogy a kőszegi vagy a soproni erdőben a Magyar Úttörőszövetség illetékesei kiválasztották azt a 28-30 méteres „fenséges” fenyőfát, amelyet az év végén a Parlament kupolatermében állítanak majd fel. Tél elején aztán kiderült az is, hogy abban az esztendőben hány mázsa szaloncukorral és hány ezer csillogó üveggömbbel díszítik fel az óriási tűlevelűt, amelynek csúcsára a kommunizmus győzedelmes jelképe, a majd méteres átmérőjű vörös csillag került. A krónikák szerint egy-egy évben a két nap alatt 6-10 ezer gyermek élvezte a Fővárosi Nagycirkusz bohócainak és artistáinak káprázatos mutatványait, az efféle eseményekről elmaradhatatlan bűvész, Rodolfo trükkjeit. A parlamenti jutalomünnepségre eljutó kéknyakkendős kisdobosoknak és vörös nyakkendős úttörőknek tánc- és jelmezversenyt is szerveztek. A győztesek Télapónak öltözött színésztől, a harsány nevetéséről mindenki által (fel)ismert Csákányi Lászlótól vehették át könyvdíjaikat.
Az ideológiai olvadás az 1960-as évek közepén már odáig terjedt, hogy a központi bizottság egyik akkori titkára, a nem sokkal későbbi magyarországi új gazdasági mechanizmus atyja, Nyers Rezső – bár csak a Bács-Kiskun megyei napilap vezércikkében – megvallhatta, hogy „kissé zavarban voltunk néhány évig, hogy összefér-e a karácsony a szocializmussal”. Az ily módon feltett kérdésre Nyers igenlően válaszolt, mondván „a vallásos emberek ünnepeljék csak a názáreti Jézus születését (…) de mi kommunisták is magunkénak tekintjük a karácsonyt, mint a szeretet, a kölcsönös megértésre törekvés ünnepét”.
A rendszer lazulásával párhuzamosan, ugyancsak az 1960-as évek közepétől a karácsony szinte teljesen a kereskedelem hatáskörébe csúszott át. Az első időkben a sajtó inkább a hiánycikkek miatt kárhoztatta a felelősöket, az ideológia felkent csőszei később inkább a karácsony bensőséges voltáért aggódtak, amikor az ünnep elüzletiesedését rótták fel mind az eladóknak, mind a vásárlóknak. Az 1980-as években a gazdasági és politikai vezetés már „csak” politikai, közérzeti nyugalmat várt az év végi felhajtástól, vagyis azt, hogy a boltokban legyen elegendő fenyőfa, hal, déli gyümölcs és műszaki cikk. E követelménynek azonban ritkán sikerült eleget tenni, a dolgozó nép újra és újra rohamot indított a slágertermékek (egyik évben a fridzsider, máskor a színes tévé, majd a videomagnó) megszerzéséért. A karácsonyhoz kapcsolódó szocialista eszme totális erodálása 1987-ben következett be, amikor is a Magyar Televízió december 24-én – harminc esztendővel korábbi elindulása óta először – egyenes adásban közvetítette a Mátyás-templomból az éjféli misét.
Murányi Gábor cikkének forrása: Múlt-kor
A képek forrása: 1. kép, 2. kép, 3. kép, 4. kép, 5. kép, 6. kép
Hasonló cikkeink:
Népvezér a panellakásban: A Wałesa-filmről
Ramón y Cajal, aki megjósolta az Európai Uniót
Tweet