Talita

Kelletek, férfiak!

„Mindenütt kéne férfi is, nem is kevés. Férfiemancipáció. A lehajlás képessége hol van a mai férfiban? Pont ott hiányzik, ahol az ő erejére nagy szükség lenne!” – Pados Zsolt, a Vas megyei Gyermekvédelmi Szakszolgálat vezetője magánemberként adott interjút Toplak Zoltánnak, a Férfiak Lapja főszerkesztőjének.

Pados Zsolt: – Műszaki pályáról jöttem a gyerekvédelembe. Egy baleset is közbeszólt, és tanárként kezdtem dolgozni utána, mint hivatásos pártfogó. Akkor ezt az intézményt GYIVI-nek hívták. Ez a szocializmus ideje még. Olyan gyerekekkel foglalkoztam, akiknél tartani lehetett a bűncselekmény elkövetésétől, és a megelőzésben volt szerepem. Illetve már követtek el bűncselekményt, de az állam azt mondta, hogy nem büntetünk, hanem új esélyt adunk. Az intézménynek és dolgozóinak nagy tekintélye volt. A pártfogó szavára állása lett a fiatalnak, ha segélyt kért a családnak, az a család kapott. Sokkal hatékonyabb volt a munka, mivel a szocializmusban pl. kötelező volt dolgozni, másrészt a pártfogó személye mint az állami apparátus része, garanciát jelentett a pártfogoltra nézve. Nem sírjuk vissza a szocializmust, de akadtak dolgok, amik jobban, vagy sokkal jobban működtek, mint ma. És van, ami ma jobb. A Valóság mindig árnyalt.

Az 1990-es években, a rendszerváltás után a GYIVI-s háttér hirtelen hátrány lett a fiatalok munkakeresésénél, mert a kevés állásra nem őket vették fel a sok jelentkező közül. A munkánk hatásfoka a végén a nullával volt egyenlő, önmagukban a pedagógiai eszközök kevesek, mert ha a pénz-, élelmiszer- és tárgyi szükségleteiket nem tudom segíteni kielégíteni, a szép szavak már süket fülekre találnak. Ha munkát tudok adni, az már lelki segítség is az egyénnek is és a családnak is. Jobb a társadalmi megítélése egy dolgozó embernek, és magukra is másképpen gondolnak.

– Ti, segítők, hogyan dolgoztátok fel ezt az erős és negatív váltást?

– Zavarodottan. A gyermekvédelemben a társadalom változásai rögtön lecsapódnak. A szociális területek általában ilyenek, hiszen a legkiszolgáltatottabbakkal foglalkoznak. Hatalmas kihívás a Gyermekvédelemnek, hogy azonnal tudjon reagálni a változásokra, mert másképp nem lesz alkalmas funkciója ellátására. Nos, én ’91-ig bírtam, akkor váltottam, mert nem volt értelme alapvető változtatások nélkül. Akkor alakultak a családsegítők, és a munkatársaimmal Vasváron mi hoztuk létre a második ilyen intézményt a megyében. Alapvetően más volt, mint amit addig megszoktunk. Főállású, professzionális segítők álltak be a családok mellé, személyes jelenléttel és szaktudással. A család kéri a segítséget – nem megoldást, hanem segítséget kap – és a segítő személy kapcsolódik a családsegítőhöz, az pedig tovább a magasabb szintű apparátus felé. Van szabadsága a segítőnek, de az önkényes megoldások ki vannak szűrve. Volt pl. ingyenkonyha, családterápia, egyéni terápia, szociális munka, de minden kapcsolódott az önkormányzathoz. Ma is látok ebben fantáziát, mert alapvető változásokat lehetett és lehet elérni. Nagy gond, hogy az eredmény kellene, de a szükséges munkát már nem akarják beletenni.

Megszületett a 1997-es törvény, mely nagyon komoly joggaranciákat jelentett a Gyermekvédelemnek, és erős lökést adott az ügynek. Egy ma is modern jogszabályt tettek le az asztalra a törvényhozók, amelynek a gyermek van a középpontjában. Más intézményrendszer, más látásmód – ez a tömör lényege a törvénynek. Hatalmas nevelőotthonok helyett kisebb, családias környezet biztosítása, a feladatkörök tisztázása. 1999 szeptembere óta dolgozom itt, mint intézményvezető.

– A mostani helyzetről mi a véleményed?

– Ma az egyéniségre szabott és a valódi világtól csak a szükséges mértékben lehatárolt nevelés számít helyesnek. Éljen a társadalomban a gyerek, amennyire lehet. De ma már ott tartunk, amikor ez nem elég. Egyre több olyan gyereket látunk, aki ilyen gyermekotthonban él, ami szinte teljes mása a megszokott családi környezetnek: nevelik, tanul másnapra, pihen, törődnek vele, személyes figyelmet kap. A gyerekvédelemben is nevelni kell a gyerekeket. Gondjuk a sok lelki sérülés, elhagyottság és kemény csalódás, de egyben a felkészületlenségük is a társadalomba való beilleszkedésükre. Magyarul, neveletlenek. Nagy kérdés: neveljünk, de mire? Mi számít értékesnek? A világ értékválsággal küzd. A felnőttek zavarodottak. Kinek van tekintélye, hogy megmondja: mi jó és mi rossz? Mi az érték? A gyereknek stabil világ kellene, ő ebben a számára kaotikus világban elveszik. A nevelőszülő képes megadni egy stabil irányt, de a gyermekotthon már nem. A nevelőszülők száma pedig kevés, és nem is alkalmas rá mindenki. Sokkal nehezebb feladat, mint hagyományos szülőnek lenni.

– Ahol a személyes és egyéni odafigyelés elvész, „tömegbe” verődik az ifjúság, és ott a legerőszakosabb, leghangosabb lesz a mintaadó.

– Igen, a fiatalokra ez teljesen jellemző. Most képzeld el a gyermekotthon helyzetét! Nevelni kéne! Van öt-hat kolléga, akiktől nem kérdezik meg, hogyan élsz, csak azt, van-e végzettséged a munkához. Dolgoznak, de mit nyújtanak, hogyan nyilatkoznak meg? Milyen elvek köré rendezik az életüket, amely a munkahelyen is meg fog mutatkozni? Fel tudja- e készíteni ez az öt ember az Életre a gyermeket, hogy a társadalomba integrálódjon – hogy hasznos és boldog, és boldogulni képes tagja legyen? Nekem a problémám, hogy ezzel a kérdéssel a gyermekvédelemben SENKI nem foglalkozik. Foglalkoznak azzal, hova lehet elhelyezni a gyereket, mert kevés a hely, hogy milyen speciális ellátásban kell részesíteni, de értékeket, amelyek kiállják az idő próbáját, személyes törődést, amibe évtizedek múlva is kapaszkodhat, nem kap, akkor VÉGÜK VAN. Ez nincs a gyerekvédelemben – mert nincs a társadalomban sem. Ezért állítom, hogy a gyermekvédelem is válságban van, és a funkcióját nem látja el.

Ahol egészséges család van, ott növekszik, fejlődik a társadalom. Ilyen egyre kevesebb van, ezért rengeteg hatásnak van kitéve a gyerek, hatalmas a gondolati, szemléleti szabadság, ami gyerekek esetében – akiknek biztos belső iránytűjük még nincs – nagy hátrány. Nagyon nagy. És a sok hatás közt van, ami kifejezetten káros, eleve pusztító, és olyan is, ami jó szándékú, de nem végiggondolt, így végül ez is rombol. Ami épít, az sokszor kezdetben nem vonzó, mert áldozatot kér és hitet meg bizalmat. Ma a szabadság az emberek istene. Mindent bízzunk az egyénre, majd ő eldönti. Csakhogy iszonyú teher és felelősség tízmillió kérdésben tudatos döntést hozni. A liberalizmus, ami egyébként sok szempontból szép eszme, itt bukik meg: egy a szabadságra valóban kész embernek nagyon magas fokon kell erényesnek lennie, különben a megdöbbentő mértékű szabadsága (főleg belső szabadságot értek ez alatt, mert minden lényeges belülről indul) egyszerűen elsodorja. Itt a „ne árts!” már régen kevés. A „segítem a másikat, akár a korábbi ellenségem is, kivéve a hülyeségben”, kell.

Nem hiszik el az emberek, hogy a gyerek megköszöni, hogy olyan intézménybe vittük, ahol zártság van, és nem lehet kimenni. Nem akar onnan eljönni. Miért? Mert érzi, hogy a korlátok védik is. Ha kikerül, jönnek húszan, drogoztatják, elviszik balhékba, ha lány, árulják, ha fiú, kihasználják, lehúzzák pénzzel, bűncselekményben bedobják áldozatnak. Ezt tudja a fiatal, mert nem buta. Mivel a belső struktúrái még kialakulatlanok, ezért hálás a napirendért, hogy dolgot, feladatot és szabadidőt adnak neki, és életét meghatározza egy rend, amiben ő is figyelembe van véve. Pl. ha teljesít, kimehet, ha nem teljesít, nem mehet ki. Tehát teljesen nincsenek elzárva a világtól, mert a teljes körű szeparációt a szocializmusban már kipróbálták, „fényesen” megbukott. Van olyan gyermekotthon, ahol a viszonylagos szabadságmegvonás működik (hívjuk nevelési felügyeletnek). Sokan mondják, ez felháborító, mert a szabadságjogok így és úgy. Pedig csak annak tudunk szabadságot adni, aki ezzel tud élni.

A mai magyar, de inkább az európai társadalom képmutató, nem igazi közösség. Azt mondja: a gyerekjog meg a gyermek az isten, és a gyakorlat sokszor teljesen más. A gyerekek érdeke más, mint amiket a róluk gondolkodók állítanak. Ők a kedvenc eszméiket és vágyaikat plántálják a gyerek közelébe, miközben a gyereknek játékra, tanulásra, személyes törődésre, és ebből fakadó biztonságra van szüksége.

A nevelőszülői modellek mellett zártabb intézményekre is szükség van. Mert ott meg tudom védeni a gyereket. Egyik intézményünk ma ott tart, hogy a gyerekek bekerülésükkor nem voltak olyan rossz állapotban, mint ma, mert egymást viszik bele a dolgokba. Olcsó drogokhoz jutnak, eleve ők a célpontjaik a dílereknek. A díler nem büntethető, mert a szer nincs tiltólistán, az összetevőket olyan gyorsan változtatják, hogy a hivatalok azt követni nem tudják, kínai eredetűek leginkább, „herbál” névvel árulják, vagyis gyógynövényi alapanyagok vannak benne, de amivel azt átitatják, az idegrendszerre hat, nem ismerjük, milyen hatása van pszichésen vagy fiziológiailag, és néhányan már belehaltak. Egyik gyerekünk vért hányt, a másik ön és közveszélyes lett, rátámadt a rendőrre, a kórházi személyzetre, a kollégámra, a másodikról ki akart ugrani, majdnem meghalt. És még azt sem tudjuk, mivel állunk szemben, mert a marihuánát legalább ismerjük. A függés biztos, a leépülés biztos, intellektuálisan is erős leépülés következik, ez minden drognál így van. Mit szeressek én ezen a szabadságon?
Meg kell védeni a drogtól a gyereket. Az első lépés a büntetőjogi. Ikerváron a bejárathoz jön a díler, elhajtani nem tudom; feljelentettem: kiröhögött. Ha tehát ezt nem tudom biztosítani, a gyereket kell elzárnom a veszélyes világtól, nem teljesen, de ellenőrizhető kapcsolata legyen vele.

A rosszat blokkolni önmagában kevés, helyette adni kell valamit, ami építő és örömteli. Nekik leginkább speciális tanulási terv és foglalkozás kell, meg a szabadidejüket kell jól strukturálni. Nem túl mereven, de csellengők ne legyenek. Nevelőszülők kellenének. Rengeteg támogatást kapnak, és még sincsenek. Kelet-Magyarországon, ahol nincs ilyen jó világ, több a nevelőszülő. Biztos a pénz miatt is, de ott jobban tudják az emberek, hogy szükségük van egymásra.

Ma itthon nem arról szól az élet, hogy figyeljünk a másikra is, ami értékes benne, azt ismerjük el, ha engedi, vegyük át, mint az ő ötletét (és nem sajátnak feltüntetni). Ma az van, ha a „másik oldal” bármilyen jó törvényjavaslatot ad be – mert ő adta be, el kell sikálni. Ha a politika így működik, amely példát ad, akkor nem vitás, hogy a társadalom sem lesz jobb.

– De mi az, ami bevált? Ami kiállta az idő próbáját?

– Bármit mondanál, hogy ez jó, erre lehetne építeni, mindig hoznak egy ellenpéldát – és a valóság olyan árnyalt és sokszínű, hogy lehet találni olyat, ami miatt le lehet húzni, amit mondasz. Elgáncsolnak az első körben. Példa erre a kétezer éves Katolikus Egyház. Pár birodalmat túlélt. Betegápoló rendek, hithirdetők, vértanúk. Valamit letett az asztalra. Mi a közvélekedés róla? A nagy mumus, tilalomfa (a Szabadság-Isten idején!) gyerekmegrontó papokkal, meg hogy ötszáz évvel ezelőtt, amikor hatalma volt, hogyan élt vissza vele, inkvizíció, amely már rég nincs, sőt II. János Pál pápa bocsánatot kért érte, de ettől függetlenül szinte csak a rosszat hallani. Ha filmet készítenek, az a női pápáról készül, aki valószínű sose létezett, és főműsoridőben a gyalázatos életű Borgia pápáról látsz filmet; ami érték, azt a kisebb nézettségű közszolgálati tévé mutatja meg. Nyíltan is mondjuk ki: szellemi hatalmakkal küzdünk, írta Pál apostol, és ez szerintem is így van. Nézd meg az amerikai filmeket! Ha jövő: romok, pusztulás, magány, hordák, veszélyek.

Férfi és nő. Ami szintén természetes. Vonzódás, házasság, gyermek. Ma nem ezt látjuk. Jön a „Pride”, a Büszkeség Napja. Én mint gyermekvédő szakember felháborítónak tartom, hogy a gyerekeknek ezt nem problematikus helyzetként mutatják be, amit türelemmel, megértéssel a helyére lehet tenni, hanem kíváncsi lesz rá, bevonzódik, a végén pedig elhiszi, hogy ez természetes. Meglehet, a homoszexuális azt mondja, ez jó, de én azt gondolom, aki nem ezekkel az adottságokkal született, csak divatból követi, annak káros, és egy igazi, értékes és szép, izgalmas emberi élettől fosztja meg magát. Megint: példa. Dolgoztam homoszexuális emberekkel, látensekkel, akik tényleg kínnak élték meg a heteroszexuális kapcsolatra épülő családot, és valójában nem voltak már rég jelen benne. Nos, ő menjen, és élje meg a homoszexualitását! De vannak mások is. Akik élték a homoszexualitást, de nem voltak tőle jól. Bántotta őket, bűnnek élték meg, és tényleg gyógyulni akartak. Hát ők akkor azt tehessék! Mert nekik az a segítség. A valóságot pusztán elvek mentén nem lehet megragadni. Kell hozzá szív is: megértés, bizalom, hit és intuíció. Bátorság. Amúgy szerintem ma Magyarországon a homoszexuálisokat nem bántja senki, a társadalom nagy része toleráns. De ahogy a felvonulók viselkednek, mutogatják magukat, az veszélyes a gyerekeknek. Elég régóta dolgozom velük, meg családapa is vagyok, úgy gondolom, megalapozott a véleményem. Attól, hogy vannak néhányan, akiknek tényleg az a jó, ha megélik addig rejtett homoszexualitásukat, még nem jelenti azt, hogy azzá kellene formálni a társadalmat, vagy örökbe adok nekik gyereket, akinek nem tudnak heteroszexuális példát adni. Amikor Apa is férfi és Anya is férfi? Vagy nő? És a gyerek mit tehet erről? Érdeke neki nem természetes közegben felnőni? Szóval toleráljuk a homoszexuálisokat, legyenek helyeik, alkalmaik, ahol összejárnak, ismerkednek, de szemérmetlen és veszélyes reklámba ne kezdjünk az életmódjuk mellett!

– Szerinted-„hol vannak ma a férfiak?”

– Sokan mondják, hogy a politikában és a döntéshozásban kevés a nő. Üvegplafon, egyebek. Én meg azt mondom, hogy az igazán fontos területeken: oktatás, nevelés, gyerekvédelem, szociális terület, egészségügy – alig látsz férfit. Ahol rengeteg és fontos hatás éri a következő generációt, de a már meglévőt is. Mindenütt kéne férfi is, nem is kevés. Férfiemancipáció. A lehajlás képessége hol van a mai férfiban? Pont ott hiányzik, ahol az ő erejére nagy szükség lenne, hogy megossza azt, viselje, illetve segítsen viselni más terhét, gyengeségét. Ahol az ő magatartása, hangja, fellépése hiányzik. Mintát adó viselkedése. Bizony. A segítő attitűdjük a nőknek erősebb, a segítő szakmák velük vannak tele.

– Talán mert egy férfi másképp segít. Felhúz egy házat. Megszereli a hűtőt. Az átlag férfi a lelkéről se tud könnyen beszélni.

– Igen, másképp segít a férfi, de mégis a személyes, bensőséges közegekbe akkor is be kéne vonódniuk, nem mindig a külső világban alkotni és teremteni. A lélektől lélekig áramló folyamatokba, a családon belül, a segítő szakmákon belül. Kelletek, férfiak! És ezt most nem egy nő mondja. A jól tartott (érzelmekre, odafigyelésre gondolok elsősorban) asszony, a segítettek, a jó irányba terelt gyerekek, felkarolt idősek, betegek célt, küldetést adnak, a fontosság és hasznosság érzését, és a szeretettség élményét. Melyik férfi bírja sokáig ezek nélkül? Amit az ilyen szerepvállalás ad, az mind természetes és helyes „tudatmódosító”, míg, aki azt hiszi, megvan nélkülük, az mesterséges tudatmódosítókhoz fog nyúlni: mértéktelen szex, ital, drog, hogy a szeretet és bensőségesség helyett legyen mámor. Na, a mámor szalmalángjánál nem fog felmelegedni!

Toplak Zoltán
A teljes cikk a Férfiak Lapja – Keresztény, patriarchális férfimagazin oldalán olvasható.

Mit lehet tenni a Leánynevelő Intézet lakóiért?

Meg tudjuk védeni gyermekeinket?

Utcagyerekek és a fizikai munka