Talita

Képmeditáció és elmélkedés a fehér bot napján

A Deák téren a ritkán járó 105-ös buszra várva látom, hogy egy fehér bottal közlekedő fiatal lányt kísér át kelletlenül egy hölgy az úton. Odakíséri mellém, és egy villanás alatt eltűnik. A lány érzékeli, hogy ott állok mellette és felsóhajt: – De jó, hogy elment…

Egy festmény és az érzékszerveink

Egy festmény képe jár a fejemben már napok óta egy fehér bot látványával.

Fellapozom hát a naplómat, amelybe „figyelmem önéletrajzát” (a kifejezést Pilinszky Jánostól vettem át) írom már több mint tíz éve, és lám, megpillantom a fehér botot a 2001. októberi feljegyzéseimnél. Éppen tizenegy éve annak, hogy egy Műcsarnok-béli művészeti foglalkozáson Jessie Boswell: Három ablak című képével foglalkoztunk Bátorfi Andrea művészettörténész ötlete alapján. „A mese, mint a megújulás útja” című sorozatának „…És elindult szerencsét próbálni” fejezete volt soron.

Akkor – a képet nézve – rádöbbentem, hogy magam is abban a toronyszobában ültem addigi életemben – az egyik székben, hályoggal a szememen –, mígnem a másik széken ülő felolvasó a mesének ehhez a fejezethez ért. Elmesélte, hogy az öt érzékszerven túl létezik még több is.

Látás, hallás, szaglás, ízlelés, tapintás – eddig ismerős. S most jönnek az újdonságok: mint például a nappal és az éjszaka közti különbség érzékelése (ezért a tobozmirigy a felelős, mely a homlokunk és a fejtetőnk középvonalának metszéspontjában található); a következő az egyensúlyérzékelés, amely a fülben van a hangérzékelés mellett; majd a másik nem érzékelése – ferromon receptorokkal. A következő érzékszerveink már nehezebben tetten érhetők, de fontosak lehetnek: az intuíció és a telepátia. Ha jól számolom, ez pont tíz, duplája annak, amiről addig tudomásom volt.

Azóta érzem, hogy kinyílt a világ és már nem csak azt a három dimenziót látom, amit az a három ablak mutat meg a világból.

A lényeg, hogy a fehér botom, mely a vakságom szimbóluma volt, ott maradt az útra kelés után Jessie Boswell képének kétdimenziós terében. Még sok-sok összefüggésre leltem aznap, amikor ezt képet fejtegettük.

A lány

A legfontosabb dolog mégis hazafelé menet történt velem „fehér bot” ügyben.

A Műcsarnoktól a földalattin utaztam a Deák térig, ahol a ritkán járó 105-ös buszra várva látom, hogy egy fehér bottal közlekedő fiatal lányt kísér át kelletlenül egy hölgy az úton. Odakíséri mellém, és egy villanás alatt eltűnik. A lány érzékeli, hogy ott állok mellette és felsóhajt:

– De jó, hogy elment…

Rákérdezek, hogy miért? Mondja, hogy nagyon nehezen viselte, hogy a hölgy ráerőszakolta a nem kért segítségét. Majd szóba elegyedünk, és ő öntudatosan, segítség nélkül felszáll velem együtt a buszra.

Végigcsevegtük a hazafelé vezető utat. Megtudtam, hogy nemrég lett önálló otthona, amit a térrendezés ősi kínai módszere, a Feng Sui szerint rendezett be, és azt is, hogy dolgozik – nem telefonos-kisasszonyként –, hanem szövegeket visz számítógépre diktafonról, és talpmasszázzsal is foglalkozik. Elmesélte, hogy komolyan érzékeli embertársai negatív és pozitív kisugárzását, ahogy azt az őt úton átkísérő hölgynél is tapasztalta.

Október 15. a látássérültek nemzetközi napja, a fehér bot napja, amelynek célja a közvélemény figyelmének felhívása a vakok és a gyengén látók sajátos helyzetére, keresve gondjaik megoldásának lehetőségeit, a társadalomba való teljesebb értékű beilleszkedésük útját.

Titusz

Néhány hónapra rá az élet úgy hozta, hogy az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézet Nappali Kórház részlegén az orvoslás egy olyan változatát ismertem meg, amikor a testi nyavalyák mellett még a lelkével is foglalkoznak az „ember lányának”. A történet „fehér bot” aspektusát Titusz, a gyógymasszőr képviselte, aki gyengén látóként „gyömöszölte” attól fogva a családomat és engem. Nyaki gerinc problémánktól a lumbágóig mindenre volt megoldása. Már-már a gyerekünkké is fogatuk őt. Közben láttuk, ahogy felnőtté, majd felelős családapává válik, így, a rossz szemével. Példálózni is szoktunk vele mások előtt, hogy az elkeseredésre Titusznak aztán oka lehetett volna, hiszen ő igazán hendikeppel indult. Mégis pozitív életszemlélettel éli az életét, és még az esős időnek is örül. Tőle hallottuk, hogy nem látó sorstársai színesen álmodnak, és még moziba is járnak. Bíztatott bennünket, hogy próbáljunk mi is végignézni filmeket csak hanggal, kép nélkül, „ja és van láthatatlan kiállítás is” ráadásnak. http://www.lathatatlan.hu/

Édesapám

2010-ben az akkor 83 éves édesapám a húsvéti sonka és tojás vacsora után mellényúlt az üvegpohárnak. Először csak azt gondoltuk, megszédült, de napok múlva is ugyanez volt a helyzet.

Mese nincs, orvoshoz… A diagnózis: macula degeneratio. Következmény: éleslátás elvesztése. A szemész azzal nyugtatta, hogy ez nem az örök sötétséget jelenti, csak nem azt látja ezentúl, amit néz, és nem azt nézi, amit lát, vagyis elgörbülnek a vonalak, és az egyébként sík utca lejteni kezd. Belegondoltam, hogyha ez velem történt volna, aki mindent képekben és színekben lát… Elszorult a szívem.

Láttam édesapámat, ahogy szoktatta magát ehhez a helyzethez. Hogy mindennek fix helyet keresett, ahol másnap is megtalálja, vagy, ahogy a bambusz sétabotot fehér szigetelőszalaggal tekerte be, igazi villamosmérnök módjára. Hosszú idő kellett hozzá, míg megértettem vele, hogy nem szégyen, ha az ember segítségre szorul. Ha pedig segítségre szorul, akkor van egy mindenki szívét megnyitó kulcsmondat: „Hölgyem / Uram, szeretném a segítségét kérni!” Vagy: „Szeretném a segítségedet kérni!” Hiszem, hogy minden emberben benne van az eredendő jóság, és azt elő lehet hívni.

Apukám sajnos azóta elment e földi világból, de az elmúlt években sokszor kért és kapott segítséget, idegenektől, családtól, barátoktól, szomszédtól!

Bíztatok hát mindenkit a fehér bot napján is: mondja ki, ha szüksége van rá, és hallja meg, ha elhangzik: „SZERETNÉM A SEGÍTSÉGEDET KÉRNI!”

Antalffy Yvette

A festmény fotójának forrása.

Harmadik kép.

Kapcsolódó cikkeink:

A vak lány

„Gyújts éjszakánkba fényt”! – Yvette képmeditációja