Ki is a nagy Gatsby?
A nagy Gatsby című filmre három „húzónév” miatt ültem be a moziba: Baz Luhrmann, a rendező, Leonardo DiCaprio, a címszereplő és Francis Scott Fitzgerald, a szerző miatt. És ott a negyedik vonzerő is, Robert Redford, akinek a címszereplésével készült az 1974-es, szép emlékeket hagyó feldolgozás.
Baz Luhrmann rendező filmjei különleges látványvilágukkal, egyéni stílusukkal kiemelkednek az amerikai filmdömpingből. A revüszínpadok színes, álomszerű kavalkádját, színpadias jeleneteit ötvözi és ellensúlyozza főszereplői kifinomult, bensőséges játékával. 1996-os Rómeó+Júlia című filmje máig etalon számomra a klasszikus művek modern feldolgozásainak műfajában. Felejthetetlen a lenyűgöző látványvilág és a huszonkét éves DiCaprio szépsége, sziporkázó tehetsége.
Most tehát újra itt van Baz Luhrmann és Leonardo DiCaprio remek párosa!
A történet egyszerűnek tűnik, csak a karakterek, jellemek teszik bonyolulttá. Az első világháború idején egy szegény fiú és egy gazdag lány egymásba szeretett. A fiú, Jay Gatsby számára a lány nem egyszerűen a szerelmet jelenti, hanem ő lesz az „amerikai álom” (a testi-anyagi-szellemi-társadalmi kiteljesedés) földi megtestesülése. Daisyt elérni, vele élni a végső célja minden törekvésének. Daisy azonban nem tudja kivárni, amíg Jay megteremti közös életükhöz az anyagi javakat, férjhez megy a dúsgazdag arisztokratához, Tomhoz. Jay egész életét annak rendeli alá, hogy visszaszerezze Daisyt, és ott folytassák, ahol abbahagyták, mintha az elmúlt évek meg se történtek volna. A nagy vagyonhoz azonban – ha valaki alacsony sorból származik – csak bűnös út vezet, a maffián keresztül. Jay Gatsby piszkos üzelmeit (szeszcsempészet, védelmi pénzek behajtása) csak apró jelekből sejtjük, mert aki előttünk áll, az látszólag már makulátlan úriember.
„Azt mondod, hogy a múltat nem lehet újra élni? Miért ne lehetne?” – kérdezi Gatsby a film közepén, és mi persze tudjuk, hogy nem lehet, és ennek az egész rögeszmének rossz vége lesz, de nincs erőnk beleszólni. Ha tehetnénk, akkor se hallaná meg. Végül látszólag eléri célját, de akire öt év után újra rátalál, az már egy kiégett, bizonytalan lelkű asszony – „Én már mindenütt jártam, mindent láttam, mindenen túlvagyok” – mondja magáról Daisy még a film elején. Nem tud osztozni a férfi álmaiban, nem tud harcolni a boldogságáért, megelégedne a szerető szerepével. Jay Gatsby viszont ebben – álma beteljesítésében – nem ismer kompromisszumot.
Nagyratörés és kisszerűség, hűség és hűtlenség, bátorság és gyávaság súrlódik kettejük szerelmében. Az ellentétek vonzzák egymást, ám együtt élni nem tudnak – itt is beigazolódik ez a végzetes közhely. A film vége kis túlzással happy endnek is nevezhető: a szerző megkíméli idealista főhősét attól, hogy szembesüljön elpazarolt életével.
A Daisyt alakító Carey Mulligan tökéletesen megfelel a kedves, érzelmekre sóvárgó, bizonytalan lelkű fiatal nő szerepének. A mesélőt alakító Tobey Maguire-től tartottam a korábbi rossz tapasztalataim miatt, de úgy látszik, ehhez a feladathoz felnőtt. Szerethetően alakította az író alteregóját, a csöndesen álmélkodó fiatalembert, aki Gatsby bűvkörébe kerül, mint a lámpafényben köröző lepke. Leonardo DiCaprio szerepjátszása ebben a filmben is kiváló. Szinte a kamerák előtt nőtt fel tehetséges gyerekszínészből kiváló felnőtt színművésszé. Minden szemhunyorítása, arcrezdülése, mozdulata a helyén van, nem öncélú, nem fölösleges, és a puszta jelenlétének is jellegzetes sugárzása van. Ritka adottság. Valamiféle előkelő tartás hatja át még az általa formált esendő figurákat is. Mindez majdnem teljesen ráillik Robert Redfordra is, akitől Gatsby szerepét „örökölte” – Redford azonban ikonikusabb, visszafogottabb, Di Caprio szenvedélyesebb. A két Gatsby-film világa is egészen más: a ’74-es film finomabb, szelídebb, a 2012-es látványosabb, lenyűgözőbb. Mindkettő nagyszerű film, de más-más közönséghez szólnak.
A nagy Gatsby nem felejthetetlen, de nehezen is felejthető film. Érdemes megnézni.
Kölnei Lívia
Korábbi filmajánlók:
Tangóra hangolva – Szabad a tánc
A vadászat – Pedofil-bélyeg és ártatlanság
Tweet