Talita

„Ki tud többet a Szovjetunióról?” – Véres, bolsevik retró

Mikor ér véget vajon az a különös vakság, amely még mindig a szép eszméket emlegeti a kommunizmus védelmében? A kommunizmus és „konszolidált” formája, a szocializmus védhetetlenek, és ugyanúgy elfogadhatatlanok, mint a fasizmus, vagy másik nevén: a nemzeti szocializmus.

1917. november 7-én, 100 éve, a bolsevikok fegyveres puccsal magukhoz ragadták a hatalmat az orosz polgári kormánytól. Ezután több éves polgárháború során megszerezték az egykori cári birodalmat. Az 1922-ben megalakult Szovjetunió a nyugati országokban is létező kommunista pártok, „haladó” értelmiségiek mintaországa lett.

Talán még sokan emlékeznek rá, hogy a rendszerváltás előtt évente megrendezték a „Ki tud többet a Szovjetunióról?” elnevezésű versenyt, amelybe középiskolások nevezhettek. Magam is póttagja voltam egy csapatnak, amely a nyolcvanas években küzdött a „győzelemért”.

Ebben az időben kevés képes magazint adtak ki. Ami volt, pl. a „Képes Újság”, a „Nők Lapja”, azt is csak könnyen gyűrődő fényes papírra nyomtatták, a fotók pedig – fura ellentétként – természetellenesen színesek vagy fakók voltak. Ám a „Szovjetunió” című havonta megjelenő magazin másmilyen volt! A magyar állampolgár nagy méretben, szép fényesített papíron ismerkedhetett a Nagytestvér csodáival. Bár bizonyára sok helyen, hivatalokban, intézetekben, könyvtárakban kötelező volt megrendelni, nem hinném, hogy a lapból túlságosan sok fogyott volna. Úgy gondolom, a magazin tartalmára épülő középiskolai verseny során sikerült elpasszolni a maradékot.

Sok mindenről esett szó a „Szovjetunió” hasábjain. Most mégis inkább arról írnék, ami az újságban nem szerepelt.

Nem írtak például arról, hogy a bolsevik hatalom már 1917. december 2-án rendelettel elkobozta az összes egyházi földet. Arról sem, hogy kilenc nap múlva, december 11-én az összes egyházi iskolát államosították, és a vallásoktatást is betiltották. Az egyházak ingó és ingatlan vagyonát elkobozták, és a „nép között szétosztották”.

Az ukrajnai éhinség, a holodomor áldozatai

Arról sem hallottam akkor sehol, hogy milyen méreteket öltött az ortodox és egyéb vallások üldözése a Szovjetunióban. 1918 és 1922 között 25 ortodox püspököt és 9000 szerzetest, egyházi embert végeztek ki! Ezek a számok 1939-re többszörösükre növekedtek: 600 püspököt és 40.000 papot „fizikailag eltűntettek” – ez az 1917-es létszámuknak legkevesebb 80%-a. 1926-ban már egyetlen katolikus püspök sem volt az országban. 1941-re az eredeti 1200 katolikus templomból mindössze kettő működött a Szovjetunióban, azok is Litvániában.

Ha mégis tudósítottak erről, akkor valahogy így szólhatott: „A polgárháború során a nép ellenségévé vált papság megkapta a szovjethatalomtól azt a lehetőséget, hogy nézeteit revideálva a fejlődő szovjet társadalom hasznos tagja lehessen. Ezért sokan közülük átnevelő táborokba kerültek, ahol kulturált körülmények között, képzett, tehetséges ideológiai vezetők segítségével, természetesen kétkezi munkát is végezve bevezetést nyertek abba, hogyan válhatnak valódi, Sztálin elvtárs bölcs terveit támogató, új szovjet emberekké. Sokan nemcsak lelkileg, de fizikailag is alkalmatlanok voltak erre a változásra, ezért csak kevesen értek el sikert.”

1988-ban jártam a Szovjetunióban. Először meglepő volt, hogy sok közintézmény mellett szórakozóhelyek, például mozi is volt templomépületben. Sőt, több olyan étteremben, étkezdében is jártam, amely eredetileg templom volt. A szentélyben rendezték be a konyhát, az egykori ikonosztáz mögött. Bizonyára azért csodálkoztam, mert arról sem olvastam soha, hogy sok-sok templomot, kolostort nemcsak bezártak, vagy átépítettek magtárnak, üzemnek, kocsiszínnek, hanem egyszerűen leromboltak, a hűlt helyüket pedig vetésterületté nyilvánították, és bevetették!

Arról sem tudtam semmit, hogy az 1937-es népszámlálás adatait a feldolgozás után megsemmisítették. Kivégeztek – csak Moszkvában – 74 statisztikust, köztük az ország vezető statisztikusait is, és a Doni-krematóriumban elhamvasztották őket. Ezen kívül a népszámlálás előkészítői közül több mint 1000 embert pusztítottak el és dobtak tömegsírokba, és még tízezreket, egyszerű kérdezőbiztosokat, hivatalnokokat hurcoltak el, végeztek ki. Hogy miért? Mert az adatokból kiderült, hogy az előző népszámlálás óta kb. tíz millió ember tűnt el nyomtalanul, ma már tudjuk, az ukrajnai mesterségesen előidézett éhínség és a proletárdiktatúra egyéb áldásos tevékenysége nyomán. Ráadásul a kérdések között szerepelt az is, hogy ki tartja magát hívőnek. Az eredmény a hatalom számára lesújtó volt: 55,3 millió ember, a lakosság 56,7%-a hívőnek vallotta magát.

A Nagy Szoloveci Menet áldozatainak csontjai. Szandarmosh. 1997-es kihantolás

Bár az adatokat megsemmisítették, a sajtóban mégis megjelent egy-egy kósza hír. A „Pravda” így tudósított: „A nép ellenségei mindent megtettek azért, hogy eltorzítsák a lakosság valódi számát. Kártékony utasításokat adtak a számlálóknak, aminek következtében az állampolgárok nagyszámú csoportjai nem kerültek fel a népszámlálási listákra.” Az „Agitátor feljegyzései”-ben ezt olvashatta a szovjet ember: „A népszámlálás ügyét a nép megvetett ellenségei torpedózták meg – a fasizmusnak a vezetőséghez hozzáférkőző trockista-buharinista ügynökei… A dicső szovjet felderítés, élén a sztálini népbiztossal, N.I. Jezsov elvtárssal, szétverte az árulók kígyófészkét a szovjet statisztikai hivatal apparátusában.”

A következő népszámlálás adatai már tökéletesek voltak a sztálinista hatalom számára.

Új volt nekem a rendszerváltás után az is, hogy az 1937. decemberi választások előtti nagy terror célja a választási eredmény befolyásolása volt. Kvótákban meghatározott számú egyént kellett kivégezni, illetve internálni. A kvótát csak kérvényezve lehetett növelni, de mindig növelték, akár sokszorosára is, általában ezzel az indokkal: „a választásokra való felkészüléssel kapcsolatban.” Moszkvában 1937-ben a négyhónapos művelet során 14.334 embert végeztek ki, az eredeti kvótának csaknem a dupláját.

Véres, bolsevik retró.

A csapatom egyébként bekerült az első háromba. Egy hónapot voltak Jaltában. Tudjátok, ott, ahová Berliozt, a szerkesztőt repítette Woland. A póttagot nem vitték, szerencsére. Így könnyebb leszámolni az illúziókkal!

Kóczián Mária

Források:
Magyar Kurír, Magyar Szemle, Ortodox Szemle

Nyitókép. Második kép. Harmadik kép.

Kapcsolódó cikkeink:

Tabódy István: “Ha nekem nem jut”

Február 25.- Requiem az áldozatokért

A legvidámabb barakkból a legnehezebb kilépni