Királyok bábái, bábák királynői
Királyi szülésznők, a kíméletes szülés tanítói, az első egyetemet végzett orvosnő… A férfi orvosok „egyeduralmának” századai után, a 18. századtól lassan újra fel-feltűntek a nőalakok az orvostörténelemben.
Az újkori doktornőknek nem volt könnyű helyzetük egy olyan társadalomban, amelyben a nőket nem tekintették önálló személyiségnek. Működésük, elismertségük elsősorban a szülészet-nőgyógyászat gyakorlatához kapcsolódik – érthető, hiszen a gyógyászatnak ez az ága állt legközelebb a nőkhöz. Sokáig kizárólag bábaként volt lehetőségük arra, hogy hivatalos működési engedélyt kapjanak. Ma már joggal neveznénk őket orvosnőknek, de saját korukban a szülésznők és a sebészek nem számítottak az orvosi rend tagjainak.
Különösen Franciaországban tartották sokra a szülésznőket hivatalosan is. Előfutáruk Louise Bourgeois (1563–1636), akit már a 17. század elején kiváló nőgyógyászként és sebészként becsültek. Megkapta a „királyi szülésznő” címet, miután Medici Mária királyné három gyermekét, közöttük a későbbi XIII. Lajos francia királyt világra segítette.
Angélique Marguerite du Coudray (1714–1794) országos felügyeletű szülésznői kinevezést kapott XV. Lajos királytól. Az volt a feladata, hogy országszerte oktassa a kíméletes születés-segítés módszereit, hogy csökkenjen a kíméletlen szülési beavatkozás miatt elhunyt csecsemők nagy száma. A használható szülészeti eszközökről illusztrált értekezést is megjelentetett.
Marie-Louise Lachapelle (1769–1821) a párizsi Hotel Dieu kórház főszülésznője volt. Tapasztalatait összegző munkája a 19. század szülészetének meghatározó kézikönyvévé vált. Ő lett a mestere és munkatársa Marie Anne Victoire Boivin-nek (1773–1841), akinek a nevét szintén népszerűvé vált könyve tette ismertté. (Fent látható az arcképe, a bevezető mellett.) Boivin fejlesztette a nőgyógyászati eszközöket, és elsőként alkalmazta a sztetoszkópot a magzat szívhangjainak meghallgatására. A marburgi egyetem 1827-ben hivatalos elismerésben részesítette, de a párizsi Orvosi Akadémia köreibe nem kerülhetett be.
A szülésznők mellett anatómus nők is szerezhettek hivatalos elismerést. Közülük az egyik legismertebb Anna Morandi (1716–1774) Bolognában született, az ottani egyetemen tanult anatómiát Manzolini professzornál, akinek a felesége is lett. Később Anna Morandi vezette az anatómia tanszéket, és ő készítette az első viaszpreparátumokat, amelyek nagy jelentőséget kaptak az anatómiai szemléltető oktatásban.
Dorothea Christiane Erxleben (1715–1762) pályafutása úttörő jelentőségű az európai orvostörténelemben. II. Frigyes porosz király engedélyével Halléban egyetemet végezhetett, és orvosi diplomát kaphatott. Orvos lánya volt, és a szintén orvosnak tanuló fiútestvére felügyelete mellett járhatott az egyetemre. Amikor testvérét mint katonaorvost máshová vezényelték, Dorotheának is fel kellett függesztenie tanulmányait. Végül csak 1754-ben, harminckilenc éves korában kapott lehetőséget, hogy vizsgát tegyen és hivatalosan is orvossá váljon. Ő tehát az első német (és európai) doktornő, aki teljes jogú orvosként praktizálhatott, ahogy azt saját kora hivatalos rendeletei előírták.
A 19. század közepe a nyitás időszaka volt a nők társadalmi – és orvostudományi – szerepvállalásában. Európa és Amerika szerte kórházak nyíltak, ahol egyre nagyobb szükség volt ápolószemélyzetre, amelynek a zömét nők alkották. Tömeges részvételük a gyógyításban lehetővé tette, hogy a nők lassan teret nyerjenek az orvosok között is.
Kölnei Lívia
1. kép: Marie Anne Victoire Boivin, 2. kép: Louise Bouergeois, 3. kép: Angélique Marguerite du Coudray, 4. kép: Marie-Louise Lachapelle, 5. kép: Anna Morandi Manzolini, 6. kép: Dorothea Christiane Erxleben
Előző rész:
Régi idők doktornői
Hasonló cikkeinkből:
Teleki Blanka: A lányokat is tanítani kell!
Karrier és család a 19. század elején – Bezerédj Amália
Keresztény feminizmus újratöltve?
Salkaházi Sára szabálytalan ragyogása
Tweet