Talita

Kitűnő vagy életképes?

Nem mindig esik egybe a kettő az iskolai bizonyítványok tekintetében. Bárhogy próbálkoztak is az iskolák az elmúlt pár év során szöveges értékelések megfogalmazásával, kidolgozásával, már a kis elsősök is tudták, mi az az érdemjegy.

Sőt, azzal is tisztában voltak, magukat hová tegyék. Mivel a pedagógusok fejében megmaradt a régi rendszer, a szöveg valójában csak árnyalta a képet. Mára kiderült, nem tudunk lemondani az osztályozásról. Hiába a nagy igyekezet az iskolák részéről, gyakran éppen mi, szülők ragaszkodunk ahhoz, hogy kategóriákhoz rendeljék gyermekeinket. Szeretnénk kezdettől tisztán látni, hová sorolják csemeténket.

De biztosan ennyire életbevágó, milyen lesz az a félévi-évvégi bizonyítvány? Tényleg ettől függ gyermekünk egész felnőtt élete? Valóban meghatározó arra nézve, milyen középiskolába, majd felső fokú intézménybe jut be gyermekünk. Ha azonban bejut, az ottani eredményei már korántsem mutatnak együttjárást a későbbi sikerességével. Magyarán az egyetemen/főiskolán maximálisan teljesítők nem feltétlenül válnak életképes, sikeres felnőttekké. Érdemes elgondolkodnunk ennek a kutatásnak az eredményein.

Mitől lesz életképes egy gyerek?

Egészen bizonyosan nem az érdemjegyei miatt. Néha mondjuk: „Na, ez a gyerek a jég hátán is megél!” Általában az igen korán önállóságra szoktatott – vagy éppen kényszerült – kicsinyek sajátossága ez. Az ilyen gyerek kreatív, eleven észjárású, gyors, általában fizikailag is ügyes, jól mozog a világban.

Viszont gyakran kevéssé képes a kötődésre. Mivel szülei nagyon hamar magára hagyták, megtanulta, hogy magában bízzék, ne a környezetében, ne a felnőttekben. Előfordulhat, hogy nehezen alkalmazkodóvá, esetleg antiszociálissá válik. Jobb esetben „csak” párkapcsolatai végződnek szomorúan.

A másik véglet a túlféltett, mindentől óvott, kipárnázott életű kis hercegek és hercegnők világa. Ők akár jól kezelhetőek is lehetnek, ha a szülők következetesen és szigorral nevelik őket. Szépen teljesítenek az iskolában, sokszor túlteljesítenek. A tanárok kedvencei, mert jól irányíthatóak, nincs velük baj. Az életben viszont nem domborítanak, csak olyan helyzetben állják meg a helyüket, amikor felsőbb irányítást kapnak, s azt tisztességgel végre is hajtják.

Manapság talán fogyatkozik a számuk, szemben azokéval, akiknél a kényeztetéshez nem társul következetes nevelés. Ők az elkényeztetett egyeduralkodók, akik áthágják a szabályokat, mert sosem ütköztek határokba, nem kényszerültek alkalmazkodásra. Övék a világ, és aki útjukba kerül, azt letarolják.

Kevés szülő képes a nevelés művészetét magas fokon művelni.

Mert ez a nehéz és szűk ösvény az odafigyelés és jelenlét erdejében, ahol a következetesség fái alatt sétálva kerülgetjük az elhanyagolás, a hatalmi túlkapások, a túlzott beavatkozás, a túlkontrollálás szúrós töviseit. Néha megsebződünk általuk. Ilyenkor megállunk, bekötözzük a sérüléseket, átgondoljuk további utunk. Ha kell, kézen fogva vezetjük, ha úgy adódik, szabadjára engedjük útitársunkat – a gyermeket.

Végül, az erdőből kijutván, kezében az erkölcsi érzék ibolyáiból, a szellemi érettség ciklámeneiből, a becsület hóvirágaiból, az egyszerűség és szerénység hangáiból kötött csokorral búcsúzunk egymástól. A győzelem babérkoszorúja máshol várja majd.

Keresztesi Réka