Kivándorlás, kitántorgás, disszidálás – és a hazaszeretet
Úgy alakult, hogy a mi családunk történetében a leginkább elvágyódó felmenők utódai lettek a leginkább hazaszeretők.
A családom tirpák és székely apai és sváb anyai felmenőinek köszönhetően egyszer régen bevándorolt ide Magyarországra, és letelepedett. A körülményekről és időpontokról már nem tud a családi emlékezet. A XX. század elején a nagy világválság idején az apai nagyszüleim pedig ki akartak tántorogni (a kivándorlást akkor így hívták) az én alig kétéves apámmal Kanadába. A rokonság egy része már egy évvel azelőtt kijutott, és várta is volna őket.
József Attila is írja a Hazám című versében:
Sok urunk nem volt rest, se kába,
birtokát óvni ellenünk
s kitántorgott Amerikába
másfél millió emberünk.
Szíve szorult, rezgett a lába,
acsargó habon tovatűnt,
emlékezően és okádva,
mint aki borba fojt be bűnt.
Volt, aki úgy vélte, kolomp szól
s társa, ki tudta, ily bolondtól
pénzt eztán se lát a család.
Multunk mind össze van torlódva
s mint szorongó kivándorlókra,
ránk is úgy vár az új világ.
A szüleim elbeszéléseiből tudom, hogy az „újvilágban” már akkor is válogattak a migránsok között. Csak akkor fogadták be őket, ha szakmájuk volt, s ha teljesen egészségesek voltak. Már itthon orvosi vizsgálatnak kellett alávetnie magát a kiutazónak. A vizsgálat helye a nagy OTI, a mai Fiumei úti NYUFIG volt, ahol a nagypapámat egyből ki is selejtezték, mondván, visszeres a lába.
Forgács Péter kihagyhatatlan mozija, a “Hunky Blues – Az Amerikai Álom” bemutatja, mit jelentett a vágyott illúzió, és mit jelentett magyarnak lenni az Egyesült Államokban.
Itt maradt hát a család, és túlélte a II. világháborút, aztán 50 évesen meghalt a nagypapám, és rá 5 év múlva, szintén 50 évesen a nagymamám. A nagymama még megélte az én születésemet ’56 elején. Jött október 23-a, utána pedig november 4-e, és szüleim a disszidálás (akkor így hívták a kivándorlást) gondolatával feküdtek és keltek. Alig féléves voltam, amikor a földszinten lakó néni fogadott be bennünket a fürdőszobájába. Az Alkotás utcai lövöldözések miatt a szüleim nem mertek az 5. emeleten maradni. Végülis énmiattam nem mertek nekiindulni a novemberi határátlépésnek. (Jó néhány rokon ment el akkor, az ifjúság színe-java a szüleim korosztályából.)
A ’70-es években, fiatalkoromban a kitántorgókat és disszidálókat csak visszahozta látogatóba a honvágy. Akkor meg engem akartak volna egy „amerikáshoz” férjhez adni, mert hát Amerikában minden jobbnak látszott. Csak az volt a bökkenő, hogy már udvarolt nekem a férjem, és a rokonság ezen igyekezetét öntudatosan elutasítottam.
Érdekes volt megfigyelni, hogy akik régebben mentek el, szebben beszélték a magyart, mint az ’56-osok. Egyfajta hunglish-sal beszéltek, és hozzá szabolcsi tájszólással. Apám egyik gyorsbeszédű unokatestvére közel 90 évesen magyart tanít még most is Ámerikában, a helyi vasárnapi iskolában. Ő mesélte legutóbb, hogy az elsők között nem a magázást, hanem az önözést magyarázza el – a tegezés helyett – a magyarul tanulóknak.
Van egy Sebestyén Márta és Hobo fémjelzete Cserepes Károly-lemez, amelynek dalait ezzel a hunglish-sal éneklik, íme, néhány szám a lemezről:
Olcsó már a pásztor
Nógrádban
A trentori kislányok
Fiuméban
Idegen földön
Volt a rendszerváltás előtt is egy disszidálási hullám, akkor meg már csak azért is itthon maradtunk. „Kalandvágyból.”
Az azóta felnőtté lett gyerekeink pedig hallani sem akarnak arról, hogy innen elmenjenek.
Így alakult, hogy a mi családunk történetében a leginkább elvágyódó felmenők utódai lettek a leginkább hazaszeretők.
Mindez pedig nem így alakult volna, ha hajdan a nagypapát nem selejtezték volna ki a visszerei miatt, vagy a szüleim csak úgy nekivágtak volna a nagyvilágnak egy csecsemővel ’56-ban (aki én voltam akkor), vagy, ha hagyom, hogy egy boldogtalan érdekházasságba hajszoljanak a „kedves” rokonok.
Antalffy Yvette
Képek forrása: 1. kép, 2. kép, 3. kép
Hasonló cikkeink:
Ismét Csángóföldön 1. – „Miféle népek is vagyunk mük?”
Látogatóban egy 20 éves székely prímásnál
Tweet