Talita

Keresztény női magazin

Kovács Lajos SJ – “Abszolút el kell köteleződni” 1.

kovacslajos3 

Milyen kihívásokat jelent a vallásilag és egyéb szempontokból is sokszínű posztmodern világ az intézményeknek, egy jezsuita szerzetes-papnak, a keresztényeknek, általában az embernek? Hogyan tudunk eligazodni magunkban, a világban? Hogyan lehet utat találni önmagunk és mások felé? Kovács Lajossal beszélgettünk minderről.

 

– Legutóbb a Mindennapi számára készítettem veled egy interjút, aminek az utolsó mondata így hangzott: „Úgy vélem, nem az egyházat kell odavinni az emberekhez, hanem Jézus nyilvános működését kell folytatni a hétköznapi életben is.” Többen rákérdeztek, hogyan is értetted ezt?

 

Igen. Bennem is többször megfordult az interjú publikálása óta, hogy így félreérthető. Sajnáltam, hogy nem tettem hozzá már akkor, hogy azért, mert sok emberben zsigeri előítélet van az intézményes egyházzal szemben. Természetesen nagyon fontosak az egyház hivatalos állásfoglalásai is, de a legfontosabb, hogy a világi emberek a környezetükbe, családjukba, munkahelyükre elvigyék azt, amit az evangéliumok Jézusától meg lehet tanulni. Ez sokkal fontosabb annál is, hogy bármiféle felekezethez, a múltunkhoz görcsösen ragaszkodjunk. A szeretet, amiről Jézus beszél és alapvetően csak erről beszél manapság inkább az intimitás diskurzusokban honos. Vagy a pap még beszél róla a szószéken. A szeretetet kéne társadalmi szintre lefordítani, hogy cselekvés legyen belőle. Ilyen lehet, mondjuk, a szolidaritás. Az egyház segíti az árvízkárosultakat, az iszapkárosultakat, a rászorulókat, és az emberek adakoznak, mert tudják, hogy az egyház karitatív tevékenysége megbízható. Az egyháznak, közvetítő szerepe van. Nem önmagát kell szolgálja, hanem a társadalmat. Ilyen akciókat kéne kitalálnia.

 

– Hogy az emberek megérezzék, hogy a szeretet nagyon nagy erő, ha megélik, és nem csak a négy fal között képzelik el az életüket?

 

A jezsuita lelkiség is mondatja ezt velem. Mi nagyon hétköznapi lelkiséget élünk, ezt Szent Ignác „a szolgálat misztikájának” nevezi. Ez azt jelenti, hogy amikor mi az Isten szeretetéről, együttérzéséről, megbocsátásáról beszélünk, akkor nem úgy képzeljük el, hogy valaki a felhők mögül megbocsát, szeret, hanem azt jelenti, amit Jézus Krisztus elénk élt. Hogy valaki megélje, megtapasztalja az isteni szeretetet, ahhoz nekem kell megmutatnom neki, rajtam keresztül tapasztalja meg azt. Én is csak úgy tapasztalom meg Istennek a szeretetét, együttérzését megbocsátását, ha nekem valaki konkrétan megbocsát, szeret engem, és együtt érez velem.

 

– Nem úgy van, hogy az ember azt mondja, hogy van Isten, és aztán kezd el dolgozni, hanem valahogy közben…

 

Én úgy szoktam megfogalmazni, hogy az Istent meg kell valósítani. Tehát nem úgy, mint ideát vagy ideológiát kell keresni itt-ott-amott, hanem ahogyan Jézus is tette. Úgy élt, hogy az emberek látták rajta, hogy az Isten köztük van. Ez lenne egy kereszténynek is a feladata, ha megérti, hogy ez hogyan működik. Ez egy konkrét életforma, gyakorlati feladat a hétköznapi életben, és ettől izgalmas, folyamatos kihívás, hogy a dolgokat meg kell oldani, át kell imádkozni, elmélkedni.

Ezen az úton egyébként majdnem minden vallás ugyanoda jut el. Ha például Gandhinak nézzük az életét: Milyen következetesen próbálta az igazságot az életében folyamatosan megtalálni! És nem kereste a kiskapukat. Ilyen szépen Jézus Krisztust kevesen élték elénk emberemlékezet óta. Pedig ő aztán végképp nem volt keresztény!

 

– A jezsuiták a lelkigyakorlatos munka során nagyon sokat tapasztalnak, és végig alkalmazzák a pszichológia különböző módszereit, eredményeit. Ehhez nagy bátorság kell. Én nem látom, hogy ezt más csinálná…

 

Nem csinálják! Amikor Indiában voltam, kiküldtek bennünket lelkigyakorlatokat adni különféle szerzeteseknek. Kiderült, hogy ott, ahol oly sok pap és megszámlálhatatlan női rend van, nincs módszeres, megfogalmazott lelkiségük. Általában a jezsuitákat hívják.

Amikor Szent Ignác megírta a 30 napos lelkigyakorlatról szóló kézikönyvet, laikus ember volt. Tehát itt egy laikus lelkiségről van szó! Ennek a lelkigyakorlatnak egyébként nagyon mély pszichologikus elemei vannak. Aki azon a folyamaton végigmegy, olyan dolgokat megtud az Istenről, emberről, önmagáról, hogy évekig kéne járjon pszichológushoz, hogy ugyanoda jusson el. Se Freud, se Jung, akik ismerték a Szent Ignác-i lelkigyakorlatot, nem kérdőjelezték meg a hatását.

 

– A jezsuita rend megváltozott az utóbbi évtizedekben.

 

Újabban, úgy tűnik. A jezsuiták is nagyon mások voltak a vatikáni zsinat előtt. A kiképzésünk, az életformánk is sokkal szigorúbb volt. Mintha egy kaptafára gyártották volna a jezsuitákat, volt benne egy katonásság. A számunk is megcsappant, a munkáink nagyon szerteágazóak egy közösségen belül is. Ebben a rendházban például öten-hatan vagyunk, különféle országokban tanultunk, mindannyian mást. Ha mi este elkezdünk beszélgetni a vacsoránál, kiderül, hogy ugyanazt a kérdést hatan nyolcféleképpen látjuk. Egyszerűen rá vagyunk kényszerítve, hogy meghallgassuk egymást. Hogy figyelembe vegyük másnak a szempontjait is. Ez az egyik legnehezebb, de leggazdagítóbb dolog, amit el lehet képzelni. Azt hiszem, hogy ez máshol nem annyira divatos talán. Az intézmények nem ezt várják el a tagjaiktól.

 

– Szerinted nagy különbség van a magyar jezsuiták és a nyugatiak között?

 

Húsz éve jöttek vissza a jezsuiták hivatalosan Magyarországra. Itt mi még csak próbáljuk kitalálni, hogy mit lehetne csinálni. Itt nincs formációs központunk, ezért mindannyiunkat külföldön taníttattak. Én például 12 évet voltam kint nagyon különféle országokban. Sokkal inkább az ottani fiatal jezsuitákkal éltem. Német vagy észak-amerikai skolasztikusokhoz, rendtagokhoz néha közelebb érzem magam, mint olyan magyar rendtársaimhoz, akik más országban tanultak. Összességében úgy gondolom, hogy nagyon is részét képezzük a jezsuita rendnek. A lelkiségünk nagyon összeköt bennünket, minden jezsuitán „ugyanaz az istállószag” érződik.

 

– A külföldön töltött hosszú évek miatt ráláttok a világra. Nagyon jó lenne, ha ezt közvetíteni tudnátok hívőknek és nem-hívőknek egyaránt. Mert itt mi nagyon hajlamosak vagyunk befeszülni…

 

Hát ez nagyon érződik!

 

– …formákba, politikai elképzelésekbe, véleményekbe…

 

Ha az ember több kultúrát megismer, relatívvá válik nagyon sok minden. Ezt a posztmodern erősen feszegeti. A plurális világ relativizmust hoz magával, ugyanakkor az embernek mégis abszolút el kell köteleznie magát. Mert egy élete, egy halála van, itt és most született meg és itt van feladata. Na, de akkor mi az, amit meg kell találni, ami alapján az ember az életét építi? Ez nagyon nehéz dolog. Nem véletlenül ment el a jezsuita rendbe belépett fiatalok jó része is. Mert megtapasztalták ezt a vallásilag is gazdag sokszínűséget, és ugyanakkor mégis el kellet volna köteleződniük. Ez nagyon sok embert pszichésen is megvisel. Nekem az a kihívás, hogy a kettő közt hogyan lehet megteremteni azt az egészséges átlépést, hogy elhiszem, elfogadom, hogy ez van, de ugyanakkor nekem az életemet mégis valamire rá kell tenni. Ebben a plurális és relativista világban kell Jézus szavait és tetteit abszolút elköteleződéssel megvalósítani. A jezsuiták hivatalos neve a Jézus Társasága. Nem a dicsőséges, feltámadt Krisztusé, hanem azé az emberé, aki osztozott népe sorsában, és életét adta az igazságért. Ez a feladat.

 

– Hogyan lehet ezt megvalósítani?

 

Az a fajta archaikus világ, ami mondjuk még kétszáz évvel ezelőtt is jellemezte Európának ezt a részét, amikor az emberek közösséghez tartoztak, ami pontosan megmondta, hogy kinek hol a helye, mi a feladata, miben higgyen, már nincs.

Ezért hiszem én egyre inkább azt, hogy az Istent már sokkal inkább a személyes életünkben kell nekünk konkrét tapasztalatként megfogalmazni, mert ma már, amikor annyiféle intézmény van, nem fogadunk csak úgy el dolgokat. Az egyik ezt mondja, a másik meg mást. Miért fogadjam el? Az embereket ma sokkal inkább arra kell segíteni, hogy személyes életükben találják meg az Istent, hogy ki tudják mondani azt, hogy „ez az Isten a számomra, megértettem, most már tudom, mi mellett kell elköteleződni”.

 

 

Kovács Lajos Erdélyben született és nőtt fel. 21 éve jezsuita, 11 éve pap. Tanulmányait külföldön végezte. A Jezsuita Stúdió vezetője, a Faludi Ferenc Akadémia média részének irányítója. Operatőr, rádiós, kommunikációs szakember. Nemrégiben a jezsuiták tercia nevű  képzésének keretében Indiában töltött csaknem egy évet. A közölt fénykép is ott készült róla.

Kóczián Mária

2. rész: Kovács Lajos SJ – “Így lettem én pap”

 


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Kereső

Alapítványunk

A Fiatalok, a Nők, az Ember Méltóságáért Alapítvány
Számlaszámunk: 10918001-00000120-06900008
Anyagi támogatást szívesen fogadunk. (Adó 1%-ra sajnos nem vagyunk jogosultak.)

Hírlevél

Add meg az email címedet, majd a megjelenő ablakban írd be az ellenőrző kódot.

Nyilvántartási szám: NAIH-105162