Talita

Különös szilveszter

„Különös szilveszter, táncol egy hóember” – énekelte a hetvenes évek végén Cserháti Zsuzsa, mi meg hallgattuk a késő Kádár-kor szűk kínálatában, és nem is döbbentünk rá, milyen fantasztikus ez az énekesnő! És nem csak ő!

A korán ellobbant életekre emlékeztet Cserháti hangja. Az év utolsó napja, az idő egy általunk kijelölt határpontja különösen emlékeztet rájuk. Talán azért is, mert legtöbbjük előadóművész volt, és a régmúlt szilveszterek tévéműsorában sokszor szerepeltek.

Szécsi Pál, a nagy szerelem, akiről mindig suttogtak valamit a felnőttek. Hogy cigánygyerek. Hogy Domján Edit a szeretője. Mi az a szerető? Hát a szerelme. Összeillenek, állapítottam meg a hétévesek bölcsességével, bár elég féltékenyen. Mert Domján Editet is szerettem. Főleg a hangját, hogy olyan gyöngyözően nevet. Én nem tudtam így nevetni. Sajnáltam is őt, amikor öngyilkos lett. A felnőttektől hallottam, hogy azért, mert 40 évesen nem akart tovább élni, nem akart megöregedni… Elborzadtam ettől gyerekként. Butaságnak tartottam. A mamám is öreg, én mégis szeretem…

Nemsokára azt is hallottam, hogy Szécsi Pál is öngyilkos akart lenni. Nagyon szurkoltam neki, hogy épüljön fel. Lelkesedéssel néztem a szilveszteri műsort, (vajon hányban?), amikor először újra fellépett: „Karolina, Karolina, úgy várlak!” Tetszett a szám, de láttam, hogy valami nincs rendben. Az arca öregebb és megviseltebb volt, mint régebben. A haja hosszabb. Röviden jobban tetszett. Volt benne valami megtörtség. Az öngyilkossági kísérlet nyomait kerestem rajta, de nem találtam… Aztán nem telt el sok idő, és akkor sikerült neki meghalni. Szomorú voltam.

Latinovits Zoltán is a kedvencem volt, bár ahhoz már öregnek láttam, hogy szerelmes is legyek bele. De szerettem, ahogy szavalt. Kicsit azért félelmetes is volt, idegesítő néha, hogy kiabál. Szégyelltem magam sokszor helyette, hogy annyira kiadja az érzelmeit. Én akkor még nem tudtam ezt megtenni. Csak később. Csaknem belepusztultam a dologba, de végül is valami megtartott. Nem így Latinovitsot…

Máté Péter nagyon csúnyának láttam, de a dalai elkápráztattak. „Egyszer véget ér a lázas ifjúság” harsogtam tízévesen. „Hull az elsárgult levél” és „Azért vannak a jó barátok”. De későbbi hirtelen halála hidegen hagyta a sznob tinédzsert, aki akkor voltam. Ma már megkönnyezem a dalait, őt, a lelkét, a szomorúságát, a titkait.

Aztán voltak sokan, akik a hetvenes-nyolcvanas években lobbantak el, de mivel csak később ismertem meg őket, később fájt korai haláluk is. Hajnóczy Péter, Huszárik Zoltán, Pilinszky János 1981-ben haltak meg. Micsoda „termés”! Persze ők nem kapcsolódnak a szilveszterekhez, hacsak annyiban nem, hogy volt olyan magányos szilveszterem, amikor az ő műveikkel vigasztalódtam.

Cserháti Zsuzsa sokáig láthatatlan volt a hetvenes évekbeli ragyogása után. Mintha meghalt volna, pedig nagyon is élt, talán túlságosan is, benne az éjszakában, örvénylő, veszteséglistás kapcsolatokban, az alkohol egyre erősebb szorításában. Amikor újra megjelent, a hangja sokkal jobb, erősebb volt, mint fiatal korában, igazi jazz-hang. A Kongresszusi Központban, híres koncertjén szemüvegben, meghízva, hatalmas pocakkal, hosszú slafrokban lépett a közönség elé. A Különös szilvesztert ott is elénekelte. Talán erőteljesebben is, mint régen. Hangja erős, telt, alkoholtól és dohánytól karcos. Amilyennek lennie kell. De csak a hangja élt. Abból, aki valaha volt, alig maradt valami.

„Sic transit gloria mundi” – mondogatta sokszor Erika barátnőm, leginkább kajánul. „Így múlik el a világ dicsősége.” És az emberélet, amit nem sikerül szeretettel körülvenni, megtartani – mondom most magamban. Időszerűtlen gondolat ez szilveszterkor. De úgy látszik, ez egy ilyen különös szilveszter.

Kóczián Mária