Kutya nélkül élni…
“A kisebbik gyerkőcöm békésen alszik, a nagyobbik egy szuper autót épít legóból. Ilyenkor egy pohár bor társaságában kiülök a kert árnyékos részére, és meditálok, relaxálok…” Csilla eszmefuttatása arról, miért nem érdemes kutya nélkül élni.
Pár perc alatt nyugodt, kiegyensúlyozott, idilli állapotba kerülök – nemcsak a néhány korty bor hatására. Ahogy átengedem magam ennek az állapotnak, és úgy tűnik, minden kerek és egész, előbújik a lelkemből egy nagy hiányérzet.
Hiányzik egy nagy, fekete buksi, ahogy meg-megbökdösi a kezem, hogy simogassam. Vagy odafekszik a lábam mellé, egy nagyot sóhajt, majd ellazul ő is, és szundít egyet. Hű barátom volt 13 éven keresztül, akire mindig számíthattam. Így azután mégsem teljesen idilli a kerti pihenés.
Igaz a mondás hogy „kutya nélkül lehet élni, de nem érdemes”.
Amikor meghalt a kutyám, azt gondoltam, nem szeretnék másikat, mert nagyon fájt az elvesztése. Előtte, gyerekkoromban is volt kutyánk, de ő a család tulajdona volt, annak ellenére, hogy én hoztam a házhoz, én jártam vele kutyaiskolába, bemutatókra.
A második kutyusommal, Ladorral sokkal szorosabb kötődés alakult ki közöttünk. Együtt jártunk a felnőtté válás rögös útjain, távol a családtól, a szülővárostól. Nyolc évig együtt sétáltunk a Vérmezőn, a Tabánban, a Kékgolyó utcai kutyafuttatón, majd ezt a nagyvárosi nyüzsgést öt év falusi élet követte. Akkor már családom volt.
Kicsit aggódtam fiam születésekor, hogyan is fogja viselni a kutyám, hogy bővült a család. De Lador féltő, óvó bébiszitterként viselkedett mindkét gyerekkel.
Amíg a kertben ültem, a hiányérzetem egyre erősebbé vált. Már egy év telt el azóta, hogy nincs közöttünk, mégis vannak napok, amikor nem tudok úgy elmenni a helye előtt, hogy ne szökne könny a szemembe. Megfogalmazódott bennem, hogy most még nem, de valamikor biztosan újra kutyatulajdonos leszek. Azt gondolom, akinek volt kutyája, macskája, az nehezen tudja elképzelni azt az állapotot, hogy ne sertepertéljen körülötte valamilyen kis állat. Persze nagy felelősség az állattartás, ezt sajnos sokan nem látják át, amikor hazavisznek egy kis élőlényt…
Emlékszem, Nagymamáméknak volt mindenféle háziállatuk: malac, tyúk, kacsa, kutya, macska. Minden állatnak megadták azt a megfelelő gondoskodást, bánásmódot, amit igényeltek. A malacok elégedetten süttették a hasukat a napon, a kacsák vidáman lubickoltak a vizes dézsájukban. Bogár, a pulikutya mindig a társaságunkat kereste.
Azt tapasztalom, hogy némelyik ember nem hogy a kutyájára, de még saját gyereke nevelésére se fordít elég időt, energiát, és ez sajnos meg is látszik a gyerkőcökön.
A kisfiam Anyák napjára rajzolt nekem egy képet. Ladort, a kutyámat rajzolta le. Hiába kicsi még, ötéves, mégis annyira figyelmes, hogy tudta, mi okozna nekem örömöt. Ennél szebb ajándékot nem is kaphattam volna tőle.
Egyszer írtam egy dalt, a Szélcsendet, amiben Lador is szerepel. Aztán az egyik júniusi délelőttön hívtam a kutyámat, fogtam a kamerát, és elindultam filmezni. Nem vagyok szakember, a film nem lett remekmű. De ez nem zavar, hiszen azt szerettem volna, hogy ha ő már nem lesz, legyen egy kedves emlékem, ami róla és neki is szól.
Itt látható és hallható a videó: Trafik zenekar – Szélcsend
Facebook-profil: Kutyabajom Kutyarehabilitáció
R. Nagy Csilla
Előző cikkeinkből:
Kutyabajom – Ha már hazavitted a kutyát
A fotó a szerző felvétele.
Tweet