Talita

Látod? Hajléktalan. Nem látod?

Jókora adag cinizmus kell ahhoz, hogy a hajléktalanok szabadságjogának tekintsük az utcai életet. Ahhoz pedig, hogy magas pénzbírsággal és elzárással büntessük őket, az az életszerűtlen elképzelés kell, hogy ennek visszatartó ereje lesz, és megoldja a helyzetet. Hogy is van ez az egész? Ki mit akar? Kinek mit szabad és mit nem? Hol vannak a történetben a konzervatívok? Hol a liberálisok? Hol a keresztények? És hol vagyok én, az utca embere?

Számomra a VIII. kerület a világ közepe. Szerencsére már a helyzetben levők is észrevették a dolgot, a belváros lassan bekebelezi a nyóckert. Bár a változások egyelőre a körúton belüli Palota-negyedet érintik, de a Horváth Mihály térig már egész konszolidált a helyzet. A Fazekas gimi diákjai lassan akkor is elit helyen érezhetik magukat, ha kilépnek az iskola kapuján.

Hol van már a kurvákkal szegélyezett Tavaszmező utca vagy a Mátyás tér? Rengeteg pénzt öltek a területbe, bár a higiénia ma sem tökéletes, azért az Óbudai Egyetem kollégiumostul mégiscsak sokat dobott a Magdolna-negyeden.

Nem a szokásos magyar koordináták között élek, ami annyit jelent, hogy mindenféle baráttal és ismerőssel rendelkezem. A minap egy olyan régóta szeretett társaságban időztem, ahol KDNP-s képviselőtől a szakszervezetisig mindenki volt. Közösen múlattuk az időt vendégszerető házigazdáinknál, a nyolcadik kerület egyik szépen felújított, bár a környékét tekintve kissé izgalmas házának egy lakásában. Régi szeretetben beszélgettünk, de azért a politikai feszültségek forgószele kisebb viharokat teremtett. Mivel nagyon szeretjük egymást, gyakran oda is mondogatunk a másiknak egy-egy téma kapcsán. Ami mindig szóba jön: a hajléktalanok.

Kedves liberális barátom felelevenített egy régebbi történetet, amikor a kerület egy plébánosa fogta magát, és fényes nappal a templom mellett elégette a templom lépcsőjéhez magukat éjszakánként bevackoló hajléktalanok gönceit. Miután egy játszótér is van a közelben, az ott lévők, köztük gyerekek is látták mindezt. Majd megszólalt másik kedves – konzervatív – barátom, hogy az ő frekventált helyen lévő templomukat őrzővédők vigyázzák egész nap, mert ha nem, akkor a hajléktalanok az előcsarnokot, sőt, akár a szenteltvíztartót is, WC-nek használják. „Mindennek két oldala van” – mondja valaki, és nagyjából ennyiben maradunk.

De a mondatok dolgoznak bennem.

Az a lényeg, hogy kinek van igaza? Hogy ki tudja meggyőzni a másikat? Számomra az egészben a legfontosabbak a fedél nélkül maradt embertársaink.

Nemrégiben hallottam egy történetet Teréz anyáról. Megkérdezték tőle: hogyan akar ezen a rengeteg emberen segíteni? Ő szerényen ezt válaszolta: egyenként.

Így muszáj magamnak is feltennem a kérdést: hogyan segítek én?

Bevallom, nem valami fényes a bizonyítványom.

Nem tudnék például magamhoz venni egy hajléktalant. Még egy kezdőt sem, aki se nem koszos, se nem büdös, és a személyisége is nagyjából egyben van. Pedig van olyan barátom, aki ezt nem egyszer megtette! Még számára ismeretlent is befogadott hónapokra. Annyit fejlődtem az utóbbi évek során, hogy már el tudtam fogadni tavasszal, hogy a szomszédunkban hajléktalanok éltek. Nem áldozok túl sokat a megsegítésükre sem. Igaz, ha Budapesten vagyok, szinte minden alkalommal adok néhány száz forintot rászorulóknak. Akik kérnek, vagy akik a piros lámpánál várakoznak, előnyben vannak – bátraké a szerencse. De azt is tudom, van, aki nem engedhet meg magának ennyi pénzt sem. A legjobb azokra az esetekre visszagondolni, amikor mondjuk volt nálam valami étel, például sütemény, amit én sütöttem, és azt adtam oda. Vagy amikor elbeszélgettem valamelyikükkel. Tudom, hogy ez nem sok.

Tehát mit is tettem én a rászorulókért? És mit szeretnék tenni a jövőben?

A politikusok nem fogják ezt a kérdést helyettem megválaszolni.

Mert azt hiszem, egyetlen segítség működik hosszútávon: amikor ember embernek segít, személyesen, a szemébe nézve, félelem nélkül, szeretettel. Tegye ezt akár magányosan vagy egy segítő szervezet tagjaként.

Ha nem törekeszünk erre, a Józsefváros (Budapest, Magyarország) olyan marad, amilyen most: rongyokban alvó, maguk alá vizelő emberekkel teli. Szabadságjogok ide vagy oda, és minden meghozott törvény ellenére.

Kóczián Mária