Talita

Legyünk Isten jelei a világban

Hosszú ideje már, hogy újra és újra vendégem a monitoromon Nick Vujicic szerb származású, Melbourne-ben született fiatalember, aki sok millió fáradtnak tűnő embernek csodálatos dolgokat mond el önmagáról. Nick egy nagyon ritka betegség miatt végtagok nélkül jött a világra.

A keresztény értékrend szerint élő szülők igyekeztek úgy nevelni fiukat, hogy soha ne küzdjön kisebbségi komplexussal, és mindig bízzon Istenben. Ennek ellenére Nick az iskolai évek alatt depresszióssá vált, nyolc éves korától fogva az öngyilkosság gondolata is foglalkoztatta. Később másként kezdte felfogni helyzetét, és rájött, hogy ő azt a hivatást kapta az Úrtól, hogy jel legyen. Rengetegen vagyunk olyanok, akik nem kerülünk a nyilvánosság porondjára, akik magunkban hordozzuk gyengeségeinket, kudarcainkat, beteljesületlen vágyainkat, és mégis optimisták, elégedettek, JELEK lehetnénk, vagy talán vagyunk is. És eljátszottam a gondolattal, hogy én vagyok…

– Az a feleség, aki – előre látva gyengeségét – hitt az Istennek, amikor a házasság szentségében, választott férje mellé társnak hívta Őt, hogy vigyázzon szerelmükre, és őrizze a család melegségét, hogy bátran tekinthessen a jövőbe.

– Az a férj, aki egy életre elkötelezte magát a felsége mellett, de sorban jönnek a bajok, őrlő nyugtalanságok és megmagyarázhatatlan kétségek. Mégis naponta meg tudja újítani a hűséget a szívében, és vissza tud térni ahhoz az első szeretethez és szerelemhez, aminek megléte nélkül sebesültként tekinthetne felesége szemébe.

– Az a gyermek, akiről azt gondolják a felnőttek, hogy neki még nem kell megismerni az élet sötét oldalát, de ő már megismerte a saját világának fájdalmait. Bízva feltekinthet a szüleire, akik Isten oltalmába helyezték saját magukat és őt is, és megtanulhatja tőlük, hogy Isten mindig vele van.

– Az az özvegy, aki bár szívesen emlékszik a sok szépre és jóra, amit házastársával együtt élt meg e világi küzdelmeiben, néha kitekint a gyászfátyla mögül, hogy átnézhessen abba a világba, ahol valaki már várja őt.

– Az a beteg, aki szenvedését fel tudja ajánlani másokért, mert tudja, hogy Isten ezt adta most testre szabott feladatának, ami ellen zúgolódni nem érdemes. És ami akkor nyer értelmet, ha Jézussal egyesülve éli meg, ha a betegágya a világot átölelő Szent Kereszt részévé válik.

– Az az egyedülálló férfi vagy nő, aki élete társára vár, de még nem ismerte meg az igazit, akit Isten neki szán. Emiatt szenved, de bátran és tisztán meri hinni, hogy Isten meghallgatja azt, aki kitartóan zörget és kopogtat. És tudja, hogy Isten is tudta a teremtéskor, hogy „nem jó az embernek egyedül lenni”, elhozza az életébe azt, aki egyszer kimondja, hogy “holtomiglan, holtodiglan”.

– Az a munkanélküli, aki másképpen képzelte el családja életét, anyagi biztonságát, de a körülmények visszafogják tettvágyának érvényesülését. Újra is újra erőt merít, hogy folytassa a küzdelmet, és ne nyugodjon bele a megváltoztathatatlannak látszóba, mert tudja, hogy erőfeszítései egyszer gyümölcsöt teremnek.

– Az a közösségben is magányos, aki sehol sem találja a helyét a világban, mert a sors úgy hozta, hogy mindenki idegen számára. Így elkezd imádkozni azért, hogy találjon egy megértő embert, akit szerethet, és aki őt viszont szeretheti.

– Az a megcsalt házastárs, aki tudja, hogy akit ő szeret, az most mást szeret. Akit ő vigasztalhatna, most más vigasztalja, mégis imádkozik érte, és hiszi, hogy a hűség fog győzni, mert ő komolyan veszi a szeretetet és a szerelmet, amit ígért, és már talán titkon arra készül, hogy megbocsásson.

– Az a mások által kihasznált, aki csak szolgamunkának tartja, amit csinál. De nem tud nem szeretni, és hiszi, hogy egyszer felismerik, hogy tett valamit mások boldogságáért, és egyszer majd értékelni fogják őt.

– Az a függőségben élő, aki nem meri elengedni az őt zsaroló és szolgaságba hajtó életmódját. Mégis tudja, hogy sokaknak ez sikerült, mert Istenben találták meg igazi örömüket, és már sok ideje saját maguk urai. Ők tudják, mennyi is az egy nap, az egy hét, az egy hónap, az egy év, és az évtizedek szabadsága és boldog élete, és hiszi, és tudja, hogy Isten erejével egyszer ő is ott fogja hagyni gyilkosát.

– Az a bűnben élő, aki még talán nem meri bevallani lelki élete csődjét sem Isten, sem ember előtt. De reméli, hogy egyszer lesz olyan erős, hogy oda fog állni a gyóntatószékhez, hogy letegyen mindent, ami marja a lelkét, mert érzi, hogy örökké lesütött szemmel járva nem lehet a jövőbe nézni.

– Az a munkáját nem szerető, aki örökös rabszolgaságnak tartja saját életét, és mindent csak a pénzért csinál. Egyszer rájön arra, hogy Isten alkotó művének folytatásában az ő munkájának is van értelme, hiszen sokan vannak, akik a bányászra is gondolnak, amikor a kályha mellett melegszenek.

– Az az örök félelemben élő, aki eddig nem merte rábízni életét Krisztusra, hanem önmaga vergődött a félelmeivel. Eljut odáig, hogy a sorsa végső soron úgyis az Isten kezében van. Megérti végre azt a mondatot, hogy „jöjjetek hozzám mind, akik fáradtak vagytok, az élet terhét hordozzátok, és én felüdítelek titeket”.

– Az a gyermeke számára feleslegessé vált szülő, akinek már csak emlék, hogy gyermekei körülötte sertepertélnek. De tudja, hogy Jézus kínszenvedésének útján is ott voltak a síró asszonyok, akiknek azt mondta, hogy „sírjatok magatok és gyermekeitek miatt”, és hogy az imájával mégiscsak segítheti gyermeke boldogságát.

– Az az élete céljait csődbe menni látó, aki már semmiben sem tud remélni, de végül mégsem dobja el az életét, hiszen tudja, hogy mit jelent az „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem” után a „Feltámadtam. Én vagyok, ne féljetek!”

– Az az örömeit mással megosztani nem tudó, akit elhajtanak, hogy ne beszéljen a mai világban boldogságról, de ő mégis megtalálja a módját annak, hogy önmaga mennyországából mutasson valamit bárkinek, aki szintén elhagyatott magányában felkeresi.

– Az az Isten- és emberszeretet között eligazodni nem tudó, akinek kényelmesebb lenne csak Istent szeretni, de egyszer mégis félre tudja tenni a gyűlöletét, nem az embertársa szeretetreméltósága, hanem az Úr Jézus bíztatása miatt. És képes lesz viszonozni egy rátekintő gyermek mosolyát.

– Az a szülei miatt szenvedő gyermek, aki már az élete elején megtapasztalja, mit jelent a legkisebb, de legszentebb közösségben, a családban egyedül harcolni, nap mint nap remélni, hogy megváltoznak a dolgok, ha sokat, de nagyon sokat imádkozik, mert mást nem tud tenni.

Ezek az emberek ugyanolyanok lehetnek, mint a sztárolt optimisták, ha maguk is akarják. Mert valóban fogyatékkal élünk mindnyájan ebben a világban. Hiánnyal élni pedig annyit tesz, mint megtapasztalni a vágyat a teljességre. Mindenki ismeri a történetet a szegény királykisasszonyról, aki soha sem tetszett önmagának addig, amíg véletlenül el nem törte a tükrét, és ki nem cserélték azt egy újra.

Vujicic és én is ismerjük a királykisasszony történetét. Nekünk már új tükrünk van. Neked is lesz egyszer?

Varga Imre

A szerző plébános

Nyitókép

Cikkeink hasonló témában:

Muzulmánból katolikus lettem

„Életemben először megéreztem Isten jelenlétét” – Jennifer Fulwiler

Egy nehéz nap éjszakája

A materializmus szellemi éllovassága – Gorissen: Szabadkőműves voltam