Lehet, hogy a szolgálati idő az örökkévalóságig tart?
Dolgoztam, mint a güzü. A hetvenes években építettem a szocializmust. A nyolcvanas években két fiam született. A rendszerváltás után a szabadversenyes kapitalizmusban zsigereltek ki. Mire valamilyen időpontot elértem, éppen akkor emelték fel az én korosztályom nyugdíjkorhatárát. Lehet, hogy soha nem megyek nyugdíjba?!
Amikor a hetvenes évek derekán elkezdtem dolgozni, az első főnököm, Sipos úr – némi humorral – az első munkanapon beleírta a nevem az ő „Nagykönyvébe” és kiszámolta, hogy 2011-ben megyek nyugdíjba, de azt is, ha 3 évenként szülök összesen 12 gyerekeket, akkor akár gyesről kezdhetem meg a megérdemelt pihenés éveit.E számítás szerint már két éve boldog nyugdíjas lehetnék, ha nem emelték volna meg előbb 62 évre és utóbb 65 évre a nyugdíjkorhatárt. Valahogy mindig úgy alakult, hogy mire valamilyen időpontot elértem, éppen akkor emelték fel az én korosztályom nyugdíjkorhatárát.
„Az idővel kapcsolatban sokszor használunk pénzügyi kifejezéseket: beoszt, ráfordít, tartalékol, elveszteget. Ezért állítják egyesek, hogy az időhöz való viszonyunkra a kapitalista múlt nyomta rá a bélyegét. Való igaz, hogy a kapitalizmus nagy hívének, Benjamin Franklinnek a kedvenc mondása volt: Az idő pénz. A két fogalom összekapcsolása azonban valószínűleg régebbről ered, és inkább épül általános emberi, mint csupán a mi kultúránkra jellemző tapasztalatra.Jó érvek szólnak amellett, hogy inkább a pénz nyeri értékét az időből, mint megfordítva. A pénz egyszerűen csak valaminek a véghezvitelére vagy előállítására fordított idő legáltalánosabban használt mértéke. És azért becsüljük a pénzt, mert életünk korlátait kitágítva képes némi szabad időt biztosítani számunkra.Egyes antropológusok szerint a technikailag kevésbé fejlett társadalmak felnőtt tagjai ritkán fordítanak négy óránál több időt létfenntartásra – a fennmaradó időben pedig pihennek, csevegnek, énekelnek és táncolnak.” (Csíkszentmihályi Mihály)
Dolgoztam, mint a güzü. A hetvenes években építettem a szocializmust, még „végéemkáztam” is, ha még ez mond valamit valakiknek. A nyolcvanas években két fiam született, akikkel összesen 3 évig voltam gyesen. A rendszerváltás után a szabad versenyes kapitalizmusban zsigereltek ki a főnökeim úgy, hogy az egészségem is odalett, és akkortájt a kamasz fiaim kis híján kicsúsztak a kezeim közül. Míg én a „bányában dolgoztam”, ők néha-néha mellé jártak az iskolának. Már-már nem értettem azt, amiről ők beszélnek. Néha ordítottam is velük.
S akkor egy napon megláttam magam kívülről, ahogy ott állok és ordítok…
Nagyon elszégyelltem magam. Aznap eldöntöttem, hogy minden másként lesz!
Rájöttem, hogy azok az évek többet nem jönnek vissza, amelyeket a család együtt tölthetett volna.Stratégiám a következő volt: A szeretetkommunikáció eszköztárából (ajándékozás, dicséret, odafigyelés–megértés, testi kontaktus–érintés, együtt töltött idő) az együtt töltött időt, méghozzá a „minőségi időt” választottam. S ettől a naptól meg is változtak a dolgok. Noha a külvilág szemében az árral szemben úsztunk ettől kezdve, de a gyerekeink szeretetét azóta is élvezzük.
A nagybetűs MUNKA helyett a legelesettebbek, a leggyengébbek ügyét szolgálom a magam módján, önkéntesként azóta is. (Mellesleg tenném ezt jó fizetésért is – amely után jó nyugdíj járna –, de nem alkalmaznak sehol.)
Azt is látom, hogy hiába volt a megfeszített MUNKA és az „áldozat” a munka oltárán.Az egy éve kézhez kapott szolgálati idő kiszámítási kérelmem határozatából ugyanis megtudtam, hogy mindenféle furfangos szabályok szerint 5-6 évet szépen lecsipegettek a Nyugdíjfolyósítónál a munkaviszonyaimból.
Az önkéntes munka…? Nem számít szolgálati időnek. Ez a tény egy kissé furcsa, de még talán megértem…, mert hát morálisan, meg minden… – vagy mégsem értem meg?!
Az idő pénz – vagy mégsem az?!
Lehet, hogy soha nem megyek nyugdíjba?!
Lehet, hogy a szolgálati idő az örökkévalóságig tart?!
Antalffy Yvette
A szerző egy előző cikke:
Tweet