Málenkij Robot Emléktúra – interjú Kosztra Gáborral
A „Kicsi Túra” egy 2015-ben indult emléktúra, amely az 1945 januárjában a Dunakanyarból „málenkij robot”-ra hurcolt svábok szenvedéseinek állít emléket.
„Épp szervezem a jövő évi Málenkij Robot Emléktúrát, erre szembejön az Embertelen körülmények, hideg és halál – ma van a Szovjetunióba elhurcoltak emléknapja c. cikk” – olvastam Kosztra Gábor közösségi oldalán a november 25-i bejegyzést…
„Ma is tanultam valamit. Egy újabb esemény, ami november 25-höz kötődik. Érdekes egybeesés, hogy pont 1953. november 25-én volt az évszázad mérkőzése is a Wembley-ben. Emlékezzünk elhurcolt és elpusztult honfitársainkra! A jövő évi emléktúrán mi ezt újra megtesszük 2017. január 6-7-8-án. A 130 km ismét elég lesz, hogy egy picit átérezzük, min is mehettek keresztül a Dunakanyarból elhurcolt sváb honfitársaink.”
Ekkor gondoltam rá, hogy a Rózsás Jánossal, a magyar Szolzsenyicinnel több mint négy éve készült riportomnak akár a folytatása is lehetne a Kosztra Gábor-interjú, aki már az elhurcoltak unokáinak korosztálya. (Kosztra Gábor, Marcell fiam egyik legjobb barátja. Egyike annak a négyfős baráti körnek, akik a középiskola első osztálya óta megmaradtak igaz barátságban. Háromgyerekes apuka és matematika-történelem szakos tanár egy budapesti középiskolában.)
Antalffy Yvette (A.Y.): Január 9-i bejegyzésedben már a hazaérkezésről írod:
„Hazaértünk. Itthon a fűtött lakásban. A saját ágyamban aludtam, és a gyerekzsivaj nehezíti a bejegyzés megírását reggeli közben. 11-en értünk célba…. Ilyen jó arányban még sosem teljesítettünk.”
A.Y.: Te miért indultál el három éve először ezen az úton? Akkor hányan voltatok, és ki-ki miért vállalkozott rá?
Kosztra Gábor (K.G.): Több dolog dolgozott bennem, amikor kipattant a fejemből az emléktúra ötlete. Egyrészről mint történelemtanárt folyamatosan foglalkoztat a kérdés, mi is a 20. századi magyar történelem legnagyobb tanulsága, és mi mit is kezdünk ezekkel a tanulságokkal. Meglátásom szerint 20. századi történelmünk nem más, mint traumák sorozata. Kezdődik Trianonnal, folytatódik a második világháborúval, a doni katasztrófával, zsidó honfitársaink meghurcolásával és többségük elpusztulásával, a Szovjetunióba elhurcoltakkal, és befejeződik a kommunizmus szörnyűségeivel a Rákosi-korszak sztálini diktatúrájától ’56-on át a Kádár-korszak „puha” diktatúrájáig.
Nem nagyon ismerek olyan embert ebben az országban, akit ezen traumák egyike ne érintene. És a traumákat bizony fel kell dolgozni, hogy túl tudjunk rajtuk lépni, de mégis örökké méltó módon meg tudjunk emlékezni róluk. Én a málenkij robot-trauma kapcsán éreztem azt, hogy hitelesen tudok segíteni a feldolgozáson. Egyrészről apai nagymamám családjából többeket elhurcoltak a Szovjetunióba, másrészről Nagymarosra házasodtam, feleségem nagymarosi sváb lány. Úgy hozta az élet, hogy az ő apai nagyszüleinek a házába költöztünk 2012-ben. A ház szép lassan elkezdte mesélni életét nekem, elmondták a falak, mit is láttak az elmúlt évszázadban.
Megtudtam, hogy ebbe a házba született sógorom, itt voltak fiatal házasok anyósomék, itt nőtt fel apósom, és ide tértek vissza az ő szülei a málenkij robot szörnyűségei után. Feleségem nagyszülei friss házasokként 1945 januárjában a szovjet államtól ezt kapták „nászútként”. Mint minden nászút, ez is emlékezetes maradt, de nem úgy, ahogy azt az ember szeretné. Ők szerencsések voltak, mindketten hazajutottak, de a megpróbáltatásoknak még ekkor sem lett vége. A család vagyonának jelentős részét elkobozták, és abban a házba, ahol most lakom, két család élt egy ideig a második világháború után. Szép lassan lett a ház újra teljesen az övék. Nejemtől tudom, hogy nagymamája az elhallgatásba menekült.
A rendszerváltásig nem is nagyon volt senkinek sem más lehetősége, de utána szabadon lehetett beszélni a szörnyűségekről. Mégis, a túlélők többsége hallgatott, nem sokat beszélt a kinti pokolról. Az elhallgatott trauma pedig az egész közösség lelki egészségét mérgezte, gennyes sebként volt jelen, még ha ezt alig lehetett észrevenni. Egy alkalommal pedig az jutott eszembe, hogy a 70. évforduló, 2015 januárja milyen jó alkalmat ad, hogy elkezdjük kicsit feltépni a sebeket, pont annyira, hogy felgyorsulhasson a gyógyulás.
Az ötletet jónak tartottam, de féltem is tőle, így elsőre egy igen szűk körben osztottam meg ötletemet, abban a férfikörben, ahova velem együtt kilenc korombéli apuka jár össze havi rendszerességgel. Ebből a csapatból végül hárman vágtunk neki a távnak 2015-ben, és végül ketten értünk be a célba. Érdekes módon hármunk közül egyikünk nagyszüleit sem vitték el, hiszen egyikünk sem tősgyökeres nagymarosi, ám mindhármunk felesége érintett volt, ez volt a fő motiváció mindnyájunknál.
A.Y.: Idén a tizenegy fős csapatból ki miért vállalta ezt a túrát? Kik ők?
K.G.: Tizenegyen értünk célba, de összesen tizenhárman vettek rajta részt mint túrázók. Ezen felül rengetegen segítettek minket, ki biztató szóval, ki sütivel, ki autós kísérettel, ki étellel, ki pénzzel. Majdnem mindenkire igaz, hogy van valamilyen személyes érintettsége. A konkrét túrázókra visszatérve: az első évben Jolánkai Mátéval jártuk végig kettesben az utat, aki szintén történelemtanár, és két éve még Nagymaroson élt. Azóta visszaköltözött Budapestre, és rajta kívül volt még egy budapesti lakos, aki viszont Nagymaroson nőtt fel, onnan származik. A többi tíz emberből nyolcan nagymarosiak és ketten kismarosiak. Vannak, akiknek a nagyszüleit vitték el, van, akinek a dédapját, és volt olyan is közöttünk, akinek nincs személyes érintettsége, csupán megfogta a túra szellemisége. Itt él a Dunakanyarban már évek vagy évtizedek óta, ismeri a szomszéd nénit vagy bácsit, és tudja, hogy ő is megjárta a poklot, az ő tiszteletére és emlékére indult útnak.
Hivatásukat tekintve is nagyon vegyes a csapat, a két tanár mellett volt közöttünk építészmérnök, cégvezető villamosmérnök, agrármérnök, autószerelő, eredeti szakmáját nézve asztalos (aki váltott), informatikus, műszaki mindenes (víz, gáz, fűtés, világítás vagy bármi) egy ismert szórakozóhelyen, festőművész-rapper, építési vállalkozó. Szóval nagyon vegyes a csapat, és reméljük, jövőre még sokszínűbb lesz.
A.Y.: A tanítványaid bizonyára tudnak ezekről a januári emléktúrákról. Mit gondolnak a példátok után erről a történelmi időszakról?
K.G.: Nagy hírverés sosem volt ebből az iskolában, a kollégáim és diákjaim is csak a Facebookról értesültek az első túráról, és a második alkalom előtt sem csináltam nagy ügyet belőle. Idén pedig épp fizetés nélküli szabadságon vagyok, épp töltekezem, és szeptembertől kezdek csak újra neki a gimnáziumomban való tanításnak. Azért persze előkerült a téma, főleg a saját osztályomban beszélgettünk erről, ahol történelmet is tanítottam (az óráim többsége matematika).
Kiben mi ragad meg? Van, akinek csak a hosszú gyaloglás tűnik fel, de azért a többség megérti, hogy itt ennél többről van szó. Tavaly a végzős osztályomnak adtam egy szabadon választható projektfeladatot „Huszadik századi traumáink” címmel, ahol a családjukhoz kapcsolódó személyes történeteket lehetett feldolgozni Trianon, a holokauszt és a kommunizmus rémtetteihez kapcsolódóan. Ehhez kötöttem az én történetemet, ezt a túrát is lehet ehhez a projekthez kapcsolni. Azt tartottam még fontos üzenetnek, hogy mindenki a saját családja történetéhez tud kapcsolódni, az ahhoz kapcsolódó szörnyűségeket kell megismernie, helyre tennie. Ha a saját történetünkkel dolgozunk, akkor méltó módon meg tudunk róla emlékezni, és jobban megértjük mások történetét is, jobban megértjük, ő miért arról akar megemlékezni, miért azt tartja fontosnak.
A.Y.: A harmadik emléktúrán vagy túl. Mennyiben volt más az előző kettőhöz képest?
K.G.: Azt érzem, megváltozott a szerepem, ezért másra figyelek belül, másra koncentrálok. Az első két túra sokkal inkább a befele fordulásról szólt, én min megyek keresztül, hol fáj, meddig bírom még. Idén sokkal több energiát kötött le a szervezés, túra közben is telefonálgattam vagy a szállásra vagy a segítőknek, vagy a lemaradó vagy az elől lévő résztvevőknek. Ugyan mindenki saját felelősségére jön, és felnőtt ember, mégis foglalkoztatott, hogy ki tud végigmenni, és kicsit azon is izgultam, minden rendben lesz-e. A megváltozott szerepkör rengeteg plusz energiát adott, a felelősség, a főszervezői szerep sokat dobott rajtam.
Az útvonal
Első nap:
Nagymaros-Kismaros-Verőce-Katalinpuszta-Nőtincs-Felsőpetény-Alsópetény-Nézsa-Nógrádsáp (kb. 43 km)
Második nap:
Nógrádsáp-Galgaguta-Vanyarc-Szirák-Kisbágyon-Szarvasgede-Apc-Rózsaszentmárton-Szücsi-Gyöngyöspata (kb. 45 km)
Harmadik nap:
Gyöngyöspata-Gyöngyös-Halmajugra-Kápolna-Kompolt-Kál-Kápolna-i vasútállomás (kb. 41 km)
Bár a feladat miatt lényegesen több dolgom volt, mégis valahogy kevésbé fáradtam el, idén bírtam talán legjobban a túrát. A másik, ami nagyon más volt, hogy sokkal jobban tudtam arra figyelni, hogyan hat a környezetünkre a túra, kit sikerül megszólítanunk azok közül, akik nem túráznak, kiben hogyan indul el a történet, mennyire tépi fel a sebeit, mennyire tud gyógyulni általa. Ezen a téren nagyon sok pozitív élmény volt, főleg az idősebb generáció fejezte ezt ki felénk. Ezek számomra a legnagyobb pillanatok, amikor valakin látom, hogy egy szeletet a családja történetéből helyre tesz, feldolgoz. Azt hiszem, elsősorban ezért csinálom ezt már három éve, és remélem, fogom még jó ideig.
Antalffy Yvette
(A fotókat Kosztra Gábortól kaptuk. További fotók és információk a következő Málenkij Robot Emléktúrákról az új “Kicsi Túra” facebook oldalon láthatók-olvashatók.)
Tweet
Hozzászólások
Őszinte tisztelettel gratulálok az ötlethez és a megvalósításhoz. Lévai Zsuzsa.