Talita

Már a kutyám sem ismert meg

Román Attila középiskolás korában országos tornabajnok volt, később is sokáig a siker űzte. Aztán egy éjjel sok minden megváltozott, míg végül egy lakástűz, amelyben mindenük odaveszett, elvezette az emberek szeretetéhez.

Mindig meg akartam felelni, de azt gondoltam, ez a normális.

Édesanyám súlyos beteg lett, amikor hároméves lettem, így a család úgy döntött, hogy egy éven keresztül mindig másnál leszek. Már ekkor megtapasztaltam, hogy akkor szeretnek, ha szófogadó vagyok, ha azt teszem, amit ők mondanak.

Hamar megtanultam, hogy a szeretetnek ára van. Ma már tudom, hogy ez nem volt szeretet.

Később is túlteljesítettem, és egyre inkább távolodtam önmagamtól. Előtérbe került a hasznosság, a boldogságomat a sikerességemtől tettem függővé. A testnevelési főiskolára szerettem volna jelentkezni, de a felvételi előtt eltört a lábujjam, így a katonaság után dolgozni kezdtem. A feleségem biztatására jelentkeztem a vilamosmérnőki karra. Szintén ő ajánlotta, hogy egyetem alatt jelentkezzem a Magyar Televízióhoz, ahol négyszáz jelentkező közül választottak ki. Hamar alkalmazkodtam az ottani légkörhöz, így gyorsan emelkedtem a ranglétrán. A sikeresség azonban együtt járt az önteltséggel és a gőgösséggel is. Ezt nem láttam, sőt úgy éreztem, hogy mindent a családomért teszek. Jó kereszténynek tartottam magamat, hiszen minden vasárnap misére jártam. Kapcsolatokat építettem, amelynek egyik fő színtere a kocsma volt. Nem vettem észre, hogy közben a feleségem egyedül van a két gyerekkel, és azt sem, hogy már mindenki fél tőlem odahaza. Volt egy kiskutyánk, aki azonban így is szeretett, mindig megnyalta a kezemet. Egy este, amikor a kocsmából hazajöttem, a kutya három méter távolságra megállt tőlem, rám nézett, elfordult, és elment. Ez a gesztus villámcsapás erejével hatott rám.

Rádöbbentett arra, hogy valójában mit művelek önmagammal, a feleségemmel, a gyerekkel, a munkatársakkal, az édesapámmal, az édesanyámmal. Hogy egész életem mekkora önzés, hogy kíméletlen és gonosz vagyok. Üvöltve kirohantam a kertbe, egész éjjel nem aludtam. Korán reggel már a templomban voltam, ahol az az atya gyóntatott, aki felkészített a házasságra. Mindent elmondtam neki, hogy mekkora képmutatás az életem. Velem sírt. Feloldozott, de azt mondta, hogy mindezt mondjam el személyesen is Jézusnak. Pár napra rá kezdődött egy lelkigyakorlat, amely életgyónásra készített fel. Az atya, akinél az életgyónást végeztem, azt kérte, hogy imádkozzam a tabernákulum előtt. Nem tudtam igazán mit mondjak, csak térdeltem. Teljesen a tied akarok lenni, jött ki belőlem végül. De belül volt bennem egy lázadás, egy hang, ami azt mondta, hogy ne add oda mindened, egy kicsit meg kell tartanod. Behunytam a szemem, majd vitatkozni kezdtem a hanggal. Elküldtem, hogy lám, rád hallgattam, mivé lettem. Akkor nagy csend lett. Már olyan hosszúnak tűnt, hogy félni kezdtem, amikor nagy szeretetet éreztem, egy végtelen meleg öleléshez hasonló érzést. Szinte felemelt, a karjába vett, elképesztő boldogság volt. Amikor kinyitottam a szemem, minden gyönyörű volt, harsogtak a színek, az emberek arca fényesebb lett, minden szép volt. Így jöttem haza. Minden, amit addig elrontottam, hetek, hónapok alatt helyre jött. A sógorom, akivel versenyeztem, a legjobb barátom lett. A feleségemmel újból fellángolt a szerelem, fontossá váltak a gyerekek. A tévéből nem a kocsmába mentem, hanem a Bazilikába, mégis stúdióvezető lettem. Elkezdtem ministrálni, ettől kezdve teljesen jelen voltam a miséken.

Édesapámmal is kibékültem. Amikor a változás történt bennem, ő már beteg volt. Egyik látogatásom alkalmával elmondtam neki, hogy nagyon fáj, hogy mindig úgy éreztem, nem szeretett. Megölelt, és sírva azt mondta ez a kemény ember, aki gyalog jött haza a Don-kanyarból, hogy nagyon szeret. Másnap meghalt.

Abban a félévben az Isten megmutatta, hogyha ő él bennem, akkor ilyen a világ. Azonban egyre inkább kezdtem azt érezni, hogy különb vagyok, mint mások.

Gőgös keresztény lettem, visszatértem régebbi önmagamhoz, bár kocsmába már nem jártam. Istent kerestem, mégis eltávolodtam tőle. Elindult egy cselekvő keresztény élet, amely mögött érdek húzódott meg. Távolodtam a személyes Istentől, egyre inkább rutinszerű és görcsös lettem. Egy lelkigyakorlaton, ahol azt kértem Istentől, mutassa meg az arcomat, és már vártam, hogy egy Krisztus-arc formálódik, egyszer csak bevillant egy kaméleon. Ettől nagyon megijedtem, rájöttem, megint nem Krisztussal járok. Annyira én akartam mindent megoldani, megint kizártam őt az életemből. Pedig Jézus sokszor utánam jött.

Amikor hat évvel ezelőtt leégett a házunk, és semmink nem maradt, sírtam, de nem volt bennem harag, nem őrjöngtem. Álltunk a romok előtt, amikor hozzánk lépett egy idegen: Van hová mennetek? – kérdezte. „Nincs.” „De van, gyertek hozzánk, tavaly meghalt a nagymama, üresen áll a negyven négyzetméteres, teljesen felújított lakása.” Szivacsokat hoztak, ennivalót, odaadták a kulcsot.

Aztán elmentünk misére, hálát adtunk, hogy mind a kilencen élünk. Addig én nem igazán szerettem az embereket. Istent igen, de az emberekben valahogy nem bíztam – azt a korábbi félévet kivéve. Abban az egy évben, amikor semmink nem volt, megértettem, hogy ő mindenkit szeret, hogy ő mindenkiért meghalt, hogy nem feltétlenül a misztikus találkozásokban kell keresnem őt, hiszen ő tényleg mindenkiben jelen van, és embereken keresztül tanít szeretni.

Konkoly Edit

Nyitókép

Második kép a megtérés idejéből

Harmadik kép mostanában készült

Forrás: mindennapi.hu

Román Attila írása:

Jézus nem sietett