Mégsem szeretjük Ferenc pápát?
A rendkívüli szinódus híreit olvasva végre megértettem, hogy amit én „a” katolicizmusnak gondolok, az egy jellegzetesen közép-európai, posztkommunista országra jellemző vallásgyakorlat – beleszámítva természetesen, hogy itt is megvannak az egymástól nagyon különböző csoportok, közösségek, irányvonalak, trendek, hivatalos és nem hivatalos vélemények.
Egy magyar katolikus tehát máshogy éli meg a katolicizmust, mint egy másik magyar katolikus, de alapvetően máshogy, mint egy dél-amerikai, egy nyugat-európai, egy indonéziai vagy egy afrikai. Ez a különbözőség az, ami a rendkívüli szinódus után nagyon, de nagyon nyilvánvalóvá vált. Újra feltárult, hogy milyen óriási és milyen sokoldalú a Katolikus Egyház.
A hazai katolikus sajtóban, ill. közösségi oldalakon a következő trendeket lehet elkülöníteni a szinódussal kapcsolatban.
A fundamentalista irányt, melynek reprezentánsa például „A nagy figyelmeztetés” mozgalma, amely szerint Ferenc pápa maga az Antikrisztus.
A tradicionalisták, akik számára XVI. Benedek testesítette meg az egyház és a hívek számára kívánatos utat. Legfontosabb jelképük a tridenti rítushoz való visszatérés.
A következő csoportba tartoznak a hallgató, elhallgató egyházi hivatalosságok: „mit mondjunk nekik, mi sem értjük, mi sem akarjuk!” Illetve a problémákat még a kérdésfelvetés szintjén is alig érintő hivatalos és félhivatalos katolikus sajtó, amelyben ezzel együtt érzékelhető a bizalom azzal kapcsolatban, hogy végül is a dolgok Isten nevében oldódnak meg.
Valamint azok heterogén csoportja, köztük számosan az egyházi hierarchia tagjai, papok, szerzetesek, akik Ferenc pápa tevékenységében a Szentlélek kiáradásának újabb forradalmát látják, ami talán így foglalható össze a reklám nyelvén: „Még nagyobb, még több szeretetet!”
Hogy magamat az utóbbiak közé tartozónak gondolom, abban szerepe van ateista múltamnak is. Nem mindegy, ki honnan és mikor érkezik meg az Egyházba. Felnőttként keresztelkedtem meg, s az egyházhoz az az emberi magatartás vezetett, amelyben nem volt semmiféle számonkérés. A plébános, aki megkeresztelt, majd megesketett a vőlegényemmel, nem kérte rajtunk számon a tisztaságot, nem érdeklődött a szexuális életünk iránt. A papok, akikkel azóta kapcsolatban vagyok, szintén nem a bűneimet keresik, hanem mély empátiával olyan lelki vezetést nyújtanak, amely során a bűneim, hibáim a magam számára tárulnak fel, és a bűnbánatot nem a ledorongolás jelenti, a penitencia nem tíz Miatyánk, hanem a szeretet távlata ad neki mélységet. Így a bűn megvallása, megbánása, a jóvátétel vágya sokkal nagyobb lehetőséget ad életem megváltoztatására.
James Martin, amerikai jezsuita írja, hogy az egyházba való befogadásnak két modellje van: „A ‘Keresztelő Szent János-modell’ esetében a megtérés megelőzi a közösséget, ‘Názáreti Jézus modelljénél’ a közösség befogadása előzi meg a megtérést. Ez két egymást kiegészítő modell, amelyek nem versenyeznek egymással, azonban ezek alapján nézeteltérések keletkezhetnek abban, hogyan tudja az Egyház jobban megélni küldetését.”
Ferenc modellje egyértelműen a jézusi: befogadni, és ez a befogadó szeretet teremt lehetőséget a változáshoz. Úgy tűnik, nem kívánja rákényszeríteni az Egyházra, de nagyon határozottan képviseli ezt az álláspontot és magatartásformát. Ez pedig a felső papságtól egészen a mezei hívekig azt az érzést keltheti a hitet hagyományosan megélők körében, hogy kiváltságaikat el fogják veszíteni, a Katolikus Egyház nívója pedig csökkenni fog. Ez az „utolsókból lesznek az elsők” (Máté 20:16) vagy a tékozló fiú (Luk15: 11-31) paradoxona. Hát ki az, aki örül annak, hogy egész nap, egész életében gályázik, és nem kap többet, mint a másik, aki semmit nem tesz valamiért, vagy emberi léptékkel mérve csak nagyon keveset, mégis megkapja a fizetséget, a szeretetet, a megváltást? Nem tűnik-e majd úgy, hogy feladjuk elveinket, és nem csökken-e majd a közösség színvonala, ha egyenrangúként befogadunk olyat is, aki még nem felel meg az elvárásoknak?
Az evangélium azt írja, egész Júdea kiment Keresztelő Jánoshoz és megkeresztelkedett a Jordánban. (Márk 1:4-5) Mégsem lett mindenki a Názáreti Jézus tanítványa és híve. Nagy, aggódó szeretettel írom, hogy mára a Katolikus Egyház a maga csodálatos intézményrendszerével jobban hasonlít a farizeusok és írástudók közösségére, mint a Jézust követőkére. Az evangéliumi farizeusoktól az különböztetheti és különbözteti meg, hogy engedi a falai között élni a Jézus-követőket is. Ferenc pápa most egy jézusi forradalmat akar végrehajtani. Szemére vetik sokan, hogy az elveszett bárányok után fut, és sokan érzik magukat sértve, mert katolikus erőfeszítéseiket nem értékelik „jobban”, mint a frissen megtért bűnösökét.
Nem beszélve arról, hogy Ferenc retorikájában sokkal erőteljesebb a „szegények egyháza” kifejezés a Katolikus Egyházzal kapcsolatban, mint a bűnök hangsúlyozása. Hát hol vannak itt a szegények, az éhezők? A budai elit negyedek biztonsági őrökkel védett templomaiból ugyanúgy nem látszanak, mint a borsodi cigányok az Újlipótváros Bauhaus kaszárnyáiból. Persze, sokan közel mennek hozzájuk. A Katolikus Karitász önkéntesei, a különböző szeretetszolgálatok, mélyen hívő katolikusok, keresztények, akinek nem tudjuk a nevét… A névtelen keresztény, aki nem azért segít, mert ez a munkája, és még az is lehet, hogy nem is járulhat áldozáshoz, ha katolikus, mert elvált, rendezetlen kapcsolatban él…
Számomra katolikusnak lenni nem kiváltság, nem trendi tradi dolog. Katolikus az, aki közel mer menni olyan emberekhez, akiket kitaszítottak. A pápa ilyen. Megkérdezhetjük imában, hogy mi azok vagyunk-e? Leginkább azt, hogy ÉN az vagyok-e? Nem mindig, mert ha bal lábbal kelek fel, akkor nem vetem oda azt a kis aprót a koldusnak. Van, akinek megvan az elmélete is hozzá: „úgysem tudok mindenkinek adni, ezért inkább nem adok senkinek…”
De visszatérve a helyi színekre: nem véletlen, hogy Nyugat-Európában, különösen Franciaországban élesen válik el a tradicionalista irányzat. Az 1945 után kibontakozó szociális piacgazdaság, a fogyasztói társadalom messze nagyobb kárt okozott ott a katolicizmusnak, mint nálunk a kommunizmus. Nekünk ebből az időből megvannak a mártírjaink, az üldöztetés glóriája, megrendülés a csodálatos emberi áldozatokon, a bátorságon, hogy hányan mégis kitartottak! Mi van nekik? Fűtött templomok, fellazult törvények, a liberalizmus kísértése. Ebben a helyzetben sok fiatal tér vissza az egyházba a szekularizált világból azzal a vággyal, hogy ez legyen nagyon más. Ne csak a lélek útja legyen más, hanem a külsőségek is! Nem véletlen, hogy a tradicionalista, fundamentalista irányok ott a legnépszerűbbek. Talán az sem véletlen, hogy a „pápai lazában” járó II. János Pál után a német Benedek újra elővette a régi ruhákat, és az sem véletlen, hogy az argentin Ferencnek ezekre nincs szüksége. Mint ahogy a lengyel II. János Pálnak sem volt. Egyikük sem úgy élte, éli meg, hogy az Egyháznak a világtól való különbözőségét kéne artikulálni, reprezentálni. Ferenc nem is csinál nagy titkot belőle, hogy a tradicionalizmust nem tartja megfelelő útnak.
Hiába tűnik úgy, hogy a fiatalok kaphatóak a tradicionalizmusra, és lehet, hogy arányosan sokan is vannak, de a múltba visszalépés egészen egyszerűen nem fog tudni életet lehelni – a pesszimisták szerint a kihalás útján elindult – nyugati katolicizmusba. Igen, van „szent hagyomány”, de volt a Názáreti Jézus idejében is. A nyomába jövő legnagyobb apostol, Pál, a megtért bűnös zsidó nagyon jól tudta, hogy nem a mózesi tradíció lesz a kereszténység vivőanyaga. Ne botránkoztassatok meg másokat, ajánlja, ha azok esznek húst, egyetek ti is, ha ők nem esznek, ne egyetek ti sem… (Pál 1 Kor 10:31-33) Micsoda hatékony magatartás!
A katolikus hagyomány alap, de nem azonos a Szentlélekkel. Márpedig megújhodást (nem modernséget!) csak a Lélek generálhat. Kérdés, hogy sikerül-e ezt Ferencnek megértetnie a papsággal, a hívekkel. Végül is Jézus közössége sem volt nagy, mégis messze nagyobb volt a hatása, mint a zsidó szent hagyomány követőinek…
Kóczián Mária
Kapcsolódó cikkeinkből:
Ferenc pápa, van rajtad sapka? Nincs
Tweet