Mellesleg: szorongok…
Pontosan úgy történt velem is, ahogy Réka a blogjában leírta. Csoporttársaimmal ezt úgy fogalmaztuk meg annak idején, hogy „mi csak fölnőttünk, mint a gaz”. Jó esetben volt otthon „klasszikus” nagymama, de a legtöbbünknek már nem jutott nagymama-meleg sem. Honnan tudnánk hát, hogyan kell megteremteni, őrizni az otthon melegét?
Honnan tudhatnánk, hogyan kell – nemhogy jól, egyáltalán – foglalkozni egy kisgyerekkel? Talán már félünk is kettesben maradni, félünk, nem tudunk majd mit kezdeni vele…
Nem jó a csend, szóljon legalább a tévé, a rádió…
Már babakorában hurcoljuk a foglalkozásokra, olyannyira nem bízunk magunkban, anyai ösztönünkben, mikor, mit, hogyan kellene. Hogy mi is tudunk neki énekelni… hogy magunktól is tudjuk, mikor kell enni adni, lefektetni, vigasztalni vagy csak ott lenni… Kapkodunk a könyvek és az internetes, jobb esetben játszótéri társak tanácsai után, miközben állandóan azon szorongunk, jól csináljuk-e…
Anyáinkban ilyesmi még föl sem merült. Hogy ők elég jó anyák-e? Nemhogy „bezzeganyák” vagy „rosszanyák”! Hogy jaj, ha most elrontok valamit, elvesztem a bizalmát! A szeretetét!
Nemhogy büntetni, lassan már korlátokat állítani sem merünk, pedig – mostanra – talán már tudjuk, hogy kell a korlát, mert az kapaszkodó is a gyereknek.
Anyáink tették a dolgukat. Ennivaló, ruha, némi játék – „mindened megvan, mit akarsz még?” Nekünk ez jutott. Az iskola nevelt – vagy nem. Az iskola adott különórát – vagy nem, később kereshettünk magunknak, ha nagyon akartunk. De hogy anyák élete arról szólt volna, hogy különóráról edzésre és újabb különórára fuvarozzák a gyerekeiket?!
Szorongunk, hogy nem adunk meg mindent, amit „kellene”. Hogy már az elején lemarad. Hogy aztán nem tudja teljesíteni a – mi nem teljesült vágyainkat. Nem lesz jó állása, pénze, lúzer marad.
Hogy közben hol marad az értékek átadása?
Egyáltalán: mik azok?
Járatjuk ugyan hittanra, de félünk, hogy élhetetlen lesz.
„Szelídek legyetek, mint a galambok”?
A mai világban?! Ha nem ismeri meg a „másik” világot, annál nagyobbat zuhan?… Maradjatok meg tisztának? De meddig? Olyannyira nem divat már a házasság, hogy a templomok is tele vannak magányos (szándékosan nem nevezem szinglinek) harmincasokkal.
Persze, hogy nem ilyen életet szánunk nekik. Persze, hogy a legjobbat akarjuk – pont, mint a mi anyáink…
Merjük-e őket (is) Jézusra bízni?
Olvasó
Tweet