Talita

Mi volt az Időfutár előtt?

Salamon Andrással, az Időfutár rendezőjével nemcsak az életéről beszélgettünk, de szó esett Karinthyról, a mai magyar film helyzetéről és egy filmszínész-iskoláról is.

– Egy idő óta minden hétköznap este fél 8-kor bekapcsoljuk a Kossuth Rádiót az Időfutár miatt. Ebben az ifjúsági rádiójáték-sorozatban a szabadkőművesség a kerete a történetnek. Ez számomra meglepő.

– A tény, hogy egyáltalán beszélhetünk erről egy ifjúsági rádiójáték-sorozatban, valójában egy radikális szerzői gondolat eredménye. Eléggé feltáratlan területe ez az eszmetörténetnek, amely még ma is tele van titokkal. Mi is innen-onnan próbáljuk összeszedni azt a keveset, amit lehet róla tudni. A darabban ez egy kultúrtörténeti kalandozás része, amihez Mozart, Kempelen Farkas éppúgy hozzátartozik, mint Luigi Galvani. Bujdosóné a kapocs ehhez a páholyhoz, ő nem egy pozitív figura a darabban. De a szabadkőművességhez inkább érzelmileg kapcsolódunk. Kicsit megborzongunk, és továbbmegyünk.

– Volt valami más filozófia, amely megragadta az életében?

– Kamaszkoromban az egzisztencializmus, Camus, Sartre és Schopenhauer, és aztán nagyon hamar megtetszett a liberális gondolat. Az egzisztencializmusról sokáig felszínes ismereteim voltak, míg a főiskolán találkoztam az esztétika tanárommal, Fövény Lászlónéval, aki jelentősen elmélyítette a tudásomat. Fantasztikus ember volt; személyesen ismerte Balázs Bélát, Bartókot, József Attilát.

– Ha jól emlékszem 1979-81 között járt a színművészetire.

– A filozófiai érdeklődésem ott kapott határozott irányt. Akkor érintett meg igazán a liberalizmus, természetesen abszolút más kontextusban, mint amit ma jelent –, és ez az érintettség a mai napig tart. Ez különben természetes is volt egy hetvenes években kamaszodó fiú számára, aki még elkapta a hippi korszak főáramlatát, és akire hatottak a nyugati kulturális tendenciák.

– Nem is volt a családjában hívő keresztény ember?

– A családom egyik része erdélyi szász, az anyai nagymamámat, Erzsit nagyon vallásosan nevelték. Ő református volt. Amikor átjöttek Magyarországra, az akkor még fiatal nagymamám a baloldali mozgalmak felé fordult. Ekkor ismerte meg a nagypapámat, aki nyomdász volt, szociáldemokrata ember. Ők vallási téren nem értették meg egymást. Apai ágon zsidó származásúak voltak a felmenőim, akik azonban nem gyakorolták a hitüket. Én semmilyen zsidó identitást nem éreztem gyerekkoromban. Zuglóban gyerekeskedtem, és semmit nem tudtam a múltunkról.

Olyannyira nem, hogy a holokausztról sem tudtam semmit. Azt, hogy van valami közöm a zsidókhoz, csak késő kamaszkoromban lett számomra világos. Holott zsidó iskolába jártam, a Radnótiba, ahová egyébként az apám és a nagyapám is járt. De valahogy nem volt téma. Később, amikor csináltam egy filmet, akkor gondoltam végig ezt az egészet, hogy honnan is jön ez a család. Megnéztük a helyszíneket, elmentünk Izraelbe is.

– Elvittek a családjából valakit?

– Később tudtam meg, hogy a nagymamámat és nagyapámat, valamint az apámat is majdnem. Az ő élete egy fél percen múlt. Állt a Duna parton, amikor a nyilasok terelték az embereket, és a nagymamám egy hirtelen ötlettől vezérelve egyszerűen letépte róla a sárga csillagot, és kilökte a sorból. Tízéves volt akkor az apám. A nagymamám, Sári egyébként balett-táncos volt, tizenegyen voltak testvérek. Ő vitte a legtöbbre, amíg a második zsidótörvény meg nem szüntette a művészi karrierjét.

– Akkor ő ismerhette Karinthyt és Kosztolányit.

– Ez nagyon érdekes, mert apai nagyapám a Shell egyik gazdasági vezetője volt, amíg munkaszolgálatra el nem vitték. Ő nagyon jóban volt Karinthyval, olyannyira, hogy Karinthy még reklámverseket is írt a Shellnek a nagyapám megrendelésére. A nagyanyám, miután hazajött Ravensbrückből, ’48-ban kiküldte apámat Izraelbe, mert nyugtalan volt a sorsa miatt. Apám azonban három év múlva visszajött.

– Hogyhogy?

– A család ’48 előtt igazi nagypolgári életet élt, a Rózsadombon laktak, ismerem is azt a házat, ahol felnőtt. Csináltam is egy filmet erről a történetről, ez az Elveszett család. Szerintem azért jött haza, mert egy ilyen környezet után nem lehetett könnyű traktorosnak lennie egy izraeli kibucban.

Kétségbeesett és hazajött. Arra nem számított, hogy itthon még rosszabb lesz, mint odakinn. Esztergályosnak tanult, nem volt más lehetősége. Mivel azonban nagyon ügyes volt, hamar ifjúsági vezető lett, a szakképzésben is részt vett. Majd fiatalon iskolaigazgatónak alkalmazták egy autószerelő iskolában. Közben tanult, először bölcsész, majd pszichológus lett. Megpróbálta rendbe hozni az életét.

– Közben már családja is volt.

– Persze. ’56 októberében születtem, és sokáig benn voltunk a kórházban. Az apám nagyon boldog volt, hogy megszülettem, és italozott a munkatársaival örömében, és egyszer csak mondta az anyámnak, hogy lőnek a körúton. Az anyám nem hitte el. „Biztos csak az ital beszél belőled.” El akartak menni, de túl későn.

– Ön volt az első gyerek a családban?

– Igen, és az utolsó is, mert a szüleim elváltak ötéves koromban. De jóban maradtak, és én valójában kétlaki életet éltem.

– Egyszer egy interjúban azt mondta, hogy „fontos törekvésem, hogy gyerek maradjak”. Mit értett ez alatt?

– Nem érdekelt a felnőtt lét. Ebben nagyon hasonlítok Erzsi nagymamámra, aki az életemnek talán a legfontosabb figurája. Ő haláláig úgy élt, hogy számára a gyerekkor volt a legfontosabb kötődése, és valójában gyerek maradt.

– Egyszer úgy nyilatkozott, hogy azért csinál úgynevezett nehéz filmeket, mert a gyerekkorában ilyen közegben élt. Cigányok, menekültek, szegényemberek között.

– Őszintén, én azért csináltam ezeket a filmeket, mert hatást szerettem volna gyakorolni az emberekre. A filmkészítés egy mesterség, ami a tudat átformálásával segíthet. Számomra természetes volt a viszonyulás ezekhez az emberekhez. A majdnem idillikus gyerekkoromban ugyanis szinte utcagyerek-életet is éltem.

– Az Időfutár ehhez képest teljesen más jellegű munka.

– Teljesen. Felkértek, hogy rendezzek.

– És tetszik?

– Igen, mert olyan tehetséges emberekkel dolgozhatok, mint például Lázár Kati, Máté Gábor, Péterfy Bori, Fullajtár Andi, Scherer Péter, Molnár Piroska, Pogány Judit, Blaskó Péter, Pokorny Lia, Kamarás Iván, Für Anikó, Gyabronka József. Monori Lili és Harkányi Endre például még soha nem dolgoztak együtt, csak most, az Időfutárban.

 A hangok versenye elnevezésű megmérettetésen 2012 decemberében, hangjáték kategóriában a Kossuth Rádió Időfutár című darabjának stábja aranyérmes lett.

Nagyon jó az Időfutárban, hogy olyan, mint egy csodálatos színészünnep. És a gyerekek is nagyon tehetségesek, van öt-hat közöttük, akiket instruálnom sem kell, annyira jók. Nagyon szabadnak érzem magam az Időfutárban, mert nem nyomja a vállamat az írás, a dramaturgia felelőssége.

– Nagyon tetszik a szövegkönyv.

– Igen, fantasztikusan élő a szöveg, nagyszerűen mondható dialógusok, és elképesztően színvonalas a történetvezetése is.

– Mostanában nem rendez. Nincs pénz a filmekre?

– Ez egy nagyon nehéz korszak. Van pénz, csak másképp osztódik el. De nem is ez a legnagyobb baj. Inkább az, hogy az emberek elfordultak a mozitól, és magától a filmtől is. Néznek ugyan filmet, csak ezt otthon teszik, az interneten keresztül. Ez megöli a mozit, az alkotókat, a producereket, a színészeket, akiknek egy része el is menekül az országból, másik része, akik itt maradnak, elbizonytalanodnak. Elveszítik az otthonosság-érzetüket, ami abból a tudatból fakad, hogy nem kíváncsi rájuk a kultúrára érzékeny közeg.

– De februárban lesz még filmszemle?

– Talán lesz egy demonstráció. Filmek gyakorlatilag nem lesznek. A Vajna-féle filmalap finanszírozott ugyan két-három filmet, de azok még nem készültek el. Korábban évente 20-30 film készült. Ez egy olyan sokk, amitől legtöbb kollégám teljesen a padlóra került. De, mint mondtam, ez csak az egyik oldal. A másik az, hogy a közönség nem tüntet az utcán a magyar filmekért.

– Talán lehetne olyan filmeket csinálni, mint az Időfutár, aminek 500 ezres a közönsége.

– Jó ifjúsági filmet az elmúlt évtizedekben sem sikerült csinálni. Nem tudjuk, hogy vajon a közönség egy része visszatérne-e a moziba, ha például az Időfutárból film készülne. Biztosan vannak olyan film-műfajok, amelyek azért csábítanak. Például a romantikus vígjátékok, a krimik, a családi filmek. De akkor is ott van a tény, hogy az emberek letöltik a netről a filmeket, és azt nézik.

Az ezerötszáz forintos mozijegyet még a tehetősebbek is meggondolják. Kezdenek a filmbemutatók körüli ünnepek is megkopni, és egyre több művészmozi zár be. A plázában meg más a hangulat. A színház még tartja magát. Ha valakinek kitartóan azt mondják, hogy nem fontos az, amit csinálsz, nem érdekel minket, akkor egy idő után el is hiszi. Én szerencsére azok közé tartozom, akik a kultúrán belül három-négy dolgot művelünk, így nem vagyok elkeseredve.

– Nemrég létrehozott egy filmszínész-iskolát. Milyen érzés tanítani?

– Tizenöt éve oktatok különböző filmes főiskolákon, egyetemeken. Az életem lassan összefonódik a tanítással, és közben a magam is tanulok, hiszen épp most fejeztem be a doktori disszertációmat, ami ugyancsak a filmoktatásról, kompetencia-fejlesztésről és a tehetség kibontakoztatásáról szól. Londonban, Los Angelesben, New Yorkban számos, úgynevezett screen actors school – filmszínész iskola működik, de Magyarországon ilyen képzés eddig nem volt. Pedig egyre többen szeretnének a film, a média közelébe kerülni, és színészi tehetségüket filmekben kamatoztatni. Érdekes helyzet alakult ki: miközben a magyar film az előzőekben elmondottak miatt krízishelyzetben van, Magyarországon egyre több európai és amerikai film készül, s ezekben a filmekben rengeteg fiatal tehetségre van szükség. A „Go To Casting” hat féléves, akkreditált filmszínészképző iskola, ahol többek között Pokorny Lia, Kamarás Iván és más filmes szakember, művész és tanár oktat nagyjából 15 tárgyat. Az első osztály féléves vizsgája épp a napokban zajlott, minket is meglepő eredménnyel. Február végén indítjuk az új, keresztféléves osztályt, ahol reményeink szerint Ónodi Eszter és Gyabronka József lesznek a vezető tanárok. Most nagy öröm látnom azt a lelkesedést, ahogy Pokorny Lia és Kamarás Iván tanít.

Konkoly Edit

Képek: innen

( a nyitó képen bal oldalt látható Salamon András)

Korábbi cikkeink hasonló témában:

“Az ágy közös, a párna nem” – Bán János Pilinszkyről

Dresch Mihály, Jézus és a jóga