Talita

Micimackó mézfüggő, tudtad?

Mi a címe a darabnak? – kérdezi a tizenöt éves Zsófi, miközben az Oktogontól elindulunk az Andrássy út 77. felé. – Függésben – válaszolom. – Jaj, akkor ez olyan oktatás lesz, hogy ne drogozz?! – Biztosan nem! – mondom, és korábbi kolibris élményeimre gondolok. S tényleg, nem csalódom. – Jó, hogy van ez a színház, végre nem csak a könyveket lehet bújni, ha gyereknevelésről van szó – mondja a párom is.

„Anya elvonta tőlem a cicit.” „Én már két hónapja nem szopizok. De megoldottam…” – így indul a darab, pontosabban ez a második kép a Kolibri pincéjében. Két kisgyerek beszélgetése. Az első képben afrikai zenére szívnak fiatalok – valamit, amitől szebb lesz a világ. Persze, mint kiderül, mástól is szebb lehet a világ, például a kontrolálatlan vásárlástól, az iPod-tól vagy csokitól, a sörtől, a facebookon a sok like-tól vagy a szextől.

Kiáll egy lány, a fények megvilágítják szép arcát, és mikrofonba mondja, hogy „sosem éreztem a testemben otthonosan magam. A szüleim nem szerettek. Aztán amikor először szívtam, minden a helyére került. Egyszerre olyan lettem, mint a többiek. A félelem eltűnt. Három évig tartott ez az állapot, de egyre több kellett. Egyszer, amikor rohantam a díleremhez, egy autó elütött. Meghaltam.”

Micimackó is megjelenik, ő is függő – a méztől függ. Először csak egy csupor a napi adagja, később már hat-hét csupor is lecsúszik.

Aztán egy fiatal apát látunk pohár borral a kezében. „Te, annyi gumicukrot eszik a gyerek. Szerintem túl sokat” – mondja a felesége. „Nem baj, hadd egyen!” „De már hányt is tőle.” „Hányt?” „Igen, de szerintem tőled tanulja. Túl sok bort iszol.” „Ez nem igaz. Mióta a gyerek megszületett, nem is voltam részeg.” „De mindennap iszol.” „Nem iszom mindennap. Ha akarom, nem iszom.” „Akkor ezt a poharat már ne idd meg.” „Ne?!” „Ne, öntsd ki a csapba!” „Jó, ha akarod, kiöntöm… de mégsem, csak nem képzeled, hogy ezt a finom bort kiöntöm?”

Mindenki függ valamitől, jut eszembe a dalszöveg, miközben a K.V. Társulat és a Kolibri Színház ifjúsági darabját nézem, amely Szűcs Zoltán azonos című darabja nyomán készült, majd kesernyésen elmosolyodom, amikor az egyik jelenetben magamra ismerek. Igaz, már csak töredéke ez annak, ami volt régen. De ismerem a „semmit”, azt a nyomasztó nagy szürkeséget, ami a mellkasra telepszik, és hatalmas súllyal nyomja a lelket, hogy úgy érzed, muszáj valamit magadhoz venned, mert különben nem bírod ki. Gyorsan valamit, ami azt mondja, jó vagy, hogy olyan vagy, mint a többiek, akik szépek, okosak, sikeresek, és legfőképp szeretetre méltók.

Megtérésem előtt nem tudtam, hogy ezt a feneketlen mélységet csak egyvalami tudja betölteni – Isten. Az az Isten, aki nemcsak azt mondja, hogy szeress, és adj önzetlenül, és élj tiszta szívvel, de szeret is – úgy, ahogy vagy, olyan tökéletlenül.

Bár a Kolibri fergeteges, friss és üdítően fiatalos előadása nem ad feloldozást, de az utolsó képben a visszatérő afrikai zenéről mégis arra az afrikai törzsre asszociálok, akik, ha valaki nincs jól, köréje gyűlnek, és napokon keresztül dicsérik, simogatják, figyelnek rá – szeretik. Egészen addig, amíg abban a valakiben helyre nem áll az a bizonyos egyensúly, amit akár önbecsülésnek is lehet nevezni.

Konkoly Edit

A darabról.

Színházzal kapcsolatos cikkeinkből:

“Az életben is nehéz főszereplővé válni” – interjú Szűcs Nellivel

Vajon kinek a hőse? – Toldi a Pestiben

Rómeók és Júliák – Őszinte leszel vagy bátor?

“Musik” a Katona színpadán

Nagy utazás