Miért szeretem Karol Wojtyłát?
Szeretem, mert büszke lehetek rá. Nem kell szégyenkeznem egyetlen ismert tette vagy megnyilatkozása miatt sem. A szíve rejtett titkait persze nem ismerhetem, mint ahogy más emberét sem, de a lényéből sugárzó tisztaság engem azzal a bizonyossággal tölt el, hogy lelke mélyéig szeretetre és őszinteségre törekvő ember volt.
Azt mondták rá: konzervatív. Azt is mondták rá: liberális reformer. Mindkettő igaz volt. Ragaszkodott az isteni és az emberi értékekhez. És átlépett sok olyan hagyományon, amit gátnak érzett az istenhit útján.
Szeretem, mert megszenvedte a fasizmust és a kommunizmust is, de nem adta el egyiknek se a lelkét.
Hitének bizonyossága nem gátolta abban, hogy őszintén érdekelje mások másféle gondolkodásmódja. Hitt a felekezetek, vallások kibékíthetőségében. Hitt abban is, hogy az ellenségek összebékíthetők. Nem adta fel, újra és újra próbált békét közvetíteni.
Szeretem, mert – miközben töretlenül hitt az Egyháznak mint Krisztus Testének teljességében – beismerte az intézmény emberi tökéletlenségét. Bocsánatot kért a zsidók ellen elkövetett vétkekért és mulasztásokért, a protestánsok meghurcolásáért, az erőszakos térítésekért, a nőkkel szembeni jogtalanságokért, az inkvizícióért és a keresztes háborúkért. Egyesek dohogtak, amiért ennyire megalázkodott. Én nagyon büszke vagyok rá, és köszönöm neki, mert az ő bocsánatot kérő gesztusa az egész katolikus egyházé.
Szeretem, mert nem zárkózott a palotájába, hanem szó szerint kilépett az emberek közé. Még az ellene elkövetett, majdnem halálos merénylet és a betegségei se tartották vissza. Szinte körbeutazta a Földet. A tíz- és százezer fős találkozók résztvevői úgy érezték, hogy személyesen hozzájuk is jött. A sugárzó jelenlét volt az egyik legnagyobb karizmája, kivételes ajándéka az Úrtól.
Szeretem, mert amikor kiállt a tömegek elé, nem pózolt. Gesztusai szívből jöttek. A színpadiasnak tűnő mozdulatait is szeretet hatotta át. Néha még azt is megengedte, hogy az érzelmei túllendítsék szabályokon, elvárásokon. Ezek a pillanatok kedves emlékként vésődtek sok-sok ezer ember emlékezetébe.
Szeretem azért is, mert eljött kétszer Magyarországra, ahová őelőtte még nem látogatott pápa. 1991-ben én is ott voltam a Népstadionban, ahol a magyar fiatalokkal találkozott. Nem ez volt az első „személyes” találkozásom vele. Egy évvel korábban, férjemmel Rómában jártunk, és több ezer társunkkal együtt részt vettünk egy zarándokoknak szervezett vatikáni fogadáson. Rengeteg emberrel kezet fogott, a férjemmel is. Én ott álltam megilletődve, kétlépésnyire tőlük. Soha nem felejtem el azt a meghatott boldogságot, amit a közelében éreztem.
Hálás vagyok neki, mert sok embert avatott szentté, közöttük magyarokat is. Gyerekkoromban azt hittem, szentek csak a régmúltban léteztek. Ő megmutatta, hogy ma is élnek közöttünk.
Előfordult, hogy haragudtam rá. Nehezen viseltem, hogy betegségektől gyötört arccal, alig vonszolt testtel is kiállt az emberek elé. Arra gondoltam, micsoda lesajnáló megvetéssel nézhetnek rá azok, akik Istenben se hisznek. Szégyelltem őt. Azután találkoztam egy magyar püspökkel, aki elmesélte nekem, hogy látogatóban járt II. János Pálnál, mert be kellett számolnia egyházmegyéje állapotáról. A nagybeteg, tolószékben ülő pápa, aki alig tudta feléje fordítani az arcát, németül beszélt vele, és fejből sorolta egyházmegyéjének az adatait. Megnyugodtam, amikor ezt hallottam: tehát mégsem kirakati báb csupán, amit a rosszhiszeműek rebesgettek róla. 2005-ben, haldoklása idején döbbentem csak rá, miért maradt a helyén a végsőkig. Nincs nagyobb alázat, mint a világ elé tárni nyomorúságunkat, kiszolgáltatottságunkat, és elfogadni mások segítségét. Ebben is példát mutatott, kegyetlenül erős példát.
Szeretem Karol Wojtyłát ma is. Az egykori fiatalembert, aki kedvelte a színházat és a természetjárást. A papot, aki Isten szeretetét és erejét sugározta. A pápát, aki ember maradt. A boldogot, a szentet.
II. János Pál pápa, született Karol Józef Wojtyła, (Wadovice, 1920. május 18.- Róma, 2005. április 2.) a Katolikus Egyház feje 1978-tól haláláig. II. János Pál 1978. október 16-án lett pápa, október 22-én szabad ég alatt, a Szent Péter-bazilika előtti téren mutatta be székfoglaló szentmiséjét, amelyen 117 bíborossal és közel negyedmillió emberrel imádkozott együtt. A 264. volt az egyházfők sorában, 455 év óta az első nem olasz, és az összes addigi pápa között a legelső szláv származású pápa. ( forrás: Wikipédia)
Kölnei Lívia
Tweet