Mit gondolok a családról?
Nemrég lettünk másodjára is anyóssá-apóssá, az idősebb fiunk is megnősült, a fiatalabb pedig augusztusban lesz egyéves házas.
Új szerepre is készülünk a családban. Egy hónap múlva nagyszülők leszünk. Most úgy gondolom, hogy fiús szülőként bizonyára kevesebb nagyszülői szerepet szánnak nekünk, mintha lányaink lennének… De ki tudja…?
A férjem nagymamája 40 évesen, az anyukája 50 évesen lett nagymama. Én pedig már „Hatvanon túl, Egerben” – mondhatnám némi fanyar humorral.
Nekem nem voltak nagyszüleim, nem élték meg a születésemet, illetve az az egy nagyapám, aki megélte, elég távolságtartóan kezelte az unokákkal való kapcsolatát. A házbeli nénik-bácsik jobban törődtek velünk, mint ő.
A mi fiainknak voltak nagyszüleik. Az én szüleim halálukig részesei is voltak az életüknek, a férjeméi is – amíg kicsik voltak –, a maguk módján, születésnapi tortákkal, vasárnapi ebédekkel, egy-egy iskolai vakáció idején néhány hetes pesztrálással.
Az egyetlen ma is élő, „nagytermészetű” nagymama két éve megözvegyült, és az elmúlt hónapban leesett a lábáról. Most orvosi javaslatra egy kórház rehabján várja az otthonban való elhelyezését, mert önellátásra már nem képes. Nem lehet egy órára sem egyedül hagyni, mert kárt tesz magában vagy a környezetében. Mi sem vagyunk már olyan fittek, hogy el tudnánk látni a baját. Egy hozzánk közeli otthonban pedig – orvosi felügyelet és gondos ápolás mellett – akár napi kapcsolatban lehetünk vele. Egyelőre így gondoljuk…
A minap néztük meg az “Övék a mennyek országa” című magyar dokumentumfilmet, amelyben a háborúk sújtotta Irakban a káld és asszír keresztényeket látogatta meg Böjte Csaba testvér, Sajgó Szabolcs atya és az MTVA stábja. Elhangzott egy olyan mondat, ami nagyon megérintett: hogy a háború sújtotta Irakban nincsenek árvaházak és öregotthonok. A család fogalma egészen más, mint minálunk. Ha valakinek a közeli hozzátartozói meghalnak, vannak távolabbiak, akik befogadják a gyerekeket és az öregeket.
Ehhez képest a mi viszonylagos jólétünkben sehol sem vagyunk, se morálisan, se spirituálisan, se humanitásunkban… Azzal nyugtatjuk meg a lelkiismeretünket, hogy mások a körülményeink, és valójában előre kell tekintenünk, a múltat pedig helyén kezelnünk.
Ezt intézményesített formában nemrégen megtapasztalhattuk a traumatológián is, ahol 4. kategóriás besorolásban vártunk a mamával végig 11 órát, amíg sorra került, mert mindig bejött egy 1-2-3. kategóriás, aki fiatalabb volt, súlyosabb eset, közszolgálat teljesítése közben lett sérült, stb. Elesettségünkben így kategorizálnak majd bennünket is valószínűleg.
Kérdem én: az a régi családi forma nem hozható már létre itt Kelet-Közép-Európában, ami Arany János Családi körében még megvolt – ami leginkább hasonlít az iraki keresztényekére?
Nászajándékba és a tavaszi-nyári születésnapokra mostanság van egy „házi áldás–haiku-kalligráfia-triptichon”-om, ami arról az ideális állapotról szól, ami számomra a család fogalmát is lefedi:
Ha a szép, nagy családra gondolok, akkor pedig Bergman Fanny és Alaxander című filmjében a még boldog családi epizódok filmkockái jutnak eszembe. Arra az idillre vágyom magam is, boldogan játszadozó gyerekekkel és bölcsen mosolygó, elégedett öregekkel. (A filmről egyébként már írtam karácsonykor a kYVETítés blogomon.)
Antalffy Yvette
Képek forrrása: 1. kép, 2. kép, 3. kép a szerző saját grafikája, 4. kép
Tweet