Talita

Mit szeretünk, ha Istent szeretjük?

Nem tétovázó, hanem biztos öntudattal szeretlek, Uram.

Átütötted igéddel szívemet, és megszerettelek. Ég, föld és minden bennük rejlő, íme, mindenünnen kiáltják nekem, hogy szeresselek téged. Nem szűnnek meg odakiáltani ezt mindenkinek, hogy így mentsége ne legyen senkinek.

Több irgalommal vagy mégis az olyan iránt, akinek majd megkegyelmezel, és bőségesen kegyelmezel annak, aki iránt már irgalommal voltál, hiszen máskülönben csupán süket füleknek hirdetné az ég és a föld a dicséretedet.

Mégis, mit szeretek, amikor szeretlek?

Nem szépséges testi alakot. Nem az idő kellemét. Nem szemünknek olyannyira jóleső fények ragyogását. Nem valamennyi fölcsendülhető ének bájos dallamát. Nem szirmok, kenetek, fűszerek illatát. Nem mannát és nem mézet. Nem ölelésre hívogató tesi tagokat.

Nem ezeket szeretem, ha Istenemet szeretem. És mégis szeretek valami fényességet, valami dallamot, valami illatot, ételt, ölelést, amikor Istenemet szeretem. Ő az én belsőbb emberem fénye, dallama, illata, eledele és ölelése. Fény sugaraz ott bent a lelkemre, amilyent semmiféle hely magába nem fogad. Ének zendül ott és azt el nem sodorja az idő. Illat terjedez ott, és szét nem kuszálja a szellő. Íz kínálkozik ott, és nem csökkenti semmi falánkság. Ragaszkodás van ott, de soha nem rontja a csömör.

Ez az, amit én szeretek, ha szeretem Istenemet.

(A. Augustinus: Vallomások, részlet)

Nyitókép

Második kép

Harmadik kép