Mitől boldog a férfi? 2. – Túl szép, hogy igaz legyen?
Hogy mitől boldog a férfi? Nem tudom. (Gondolom autóktól, nőktől. Gazdagságtól, sikerektől és hatalomtól.) Én nem vagyok tipikus férfi. Ki az? A szerkesztő mégis úgy látta jónak, hogy engem is megkérdezzen erről…
Ha a kérdés az, hogy személyesen én, Koncz Péter, budapesti lakos, mitől vagyok boldog, arra már könnyebb válaszolnom. Ebben legalább valóban én vagyok az illetékes. Még listát is készítettem valami hasonlóról pár éve: „Azt szerettem ebben az életben” címmel. Olyanok vannak benne, hogy „mikor a bátyáim elhívtak magukkal focizni”, meg „mikor anyu büszkeségtől ragyogó szemmel két nyitott tenyere közé fogta az arcomat”, meg „naplementében az Ő kezét fogni”.
Ennyi hát a boldogság? Nekem mindenestre ilyesmikből tevődik össze. Úgy hiszem, én boldogságra vagyok kárhoztatva. (Mondhatnám azt is, hogy meg lettem váltva.) Lehet, hogy egyszerűen szerencsés fickó vagyok, de úgy érzem, hogy a boldogságomat valóban megalapozza az, hogy van valami vagy valaki – akit éppen egyezményesen Istennek nevezünk – és ez a valaki különösképpen szeret engem. Mint ahogy különösen szeret téged is, Kedves Olvasó.
Ráadásul szabadságomban áll bármikor kapcsolatba lépnem vele. Minden egyéb boldogságom erre a két meggyőződésre – és tapasztalatra – épül. Hogy különösen szeret, és hogy bármikor kapcsolatba léphetek vele. Mint földtani rétegek, úgy rakódnak erre a tapasztalatra – a és aztán egymásra –, életem kérgei.
Boldog lehetek a feleségemmel, merhetek benne bízni, meghitten lehetünk együtt, mert van egy Isten, aki különösen szeret engem. Boldog lehetek a kislányommal, mert biztos lehetek a párommal való kapcsolatomban. Boldog lehetek más emberi kapcsolataimmal, mert biztonság és nyíltság vesz körül az otthonomban.
Persze mindez nem jelenti azt, hogy ne lennék időről időre rettenetesen elkeseredve emezért meg amazért. Nem jeleneti azt, hogy ne vágyakoznék mérhetetlenül emerre meg amarra. Nem jelenti azt, hogy ne veszekednénk a feleségemmel, vagy hogy ne tudna kihozni a sodromból a kislányom. Sőt azt sem jelenti, hogy állandóan kapcsolatban vagyok ezzel az – engem különösen szerető – Istennel. Annyit jelent csak, hogy életem pillanataiban biztonsággal vissza tudok térni ehhez a forráshoz, kívánkozó szarvas. Annyit jelent csak, hogy ez a mag akkor is szilárdan megvan, ha a külsőbb-belsőbb kérgek megsérülnek.
Hogy mindez túlzás-e? Túl szép, hogy igaz legyen? Az én boldogságom az én illetékességem. A te boldogságod, pedig a tiéd, Kedves Olvasó!
Koncz Péter
Kapcsolódó írásainkból:
Mitől boldog a férfi? 1. – Kaja, pia, nők?
Negyvenes férfiak – ahogy a nők látják
Jó pasik a keresztény férfiak?
Tweet