Talita

Művésznek lenni papi elhívatás

Petrezselyem Károly fafaragó művész. Mestere a fából előhívott képeknek és formáknak. Ihletett szavait nem kőbe vési, hanem fába. Egy üvegdugóról, egy gitárról és első látomásáról is beszélgettünk fóti otthonában.

– Hogyan kezdtél faszobrokat készíteni?

– 1968-ban, katonaság idején kezdtem faragni. Őr voltam a határon, Letenyén. Közeledett a Karácsony, és anyámnak, meg a testvéreimnek ajándékot akartam készíteni. A határon nőtt vadon egy diófa, arról egy ágat lemetszettem, és egy üvegdugót faragtam belőle. De ezt  kevésnek találtam, mondtam a katonatársamnak, hogy forduljon profilba, és megmintáztam a szép, nagy orrát, a szemét és a száját. A következő évben öcsém kért, hogy valami nagyobb tárgyat készítsek, amit ki lehet tenni az asztalra. Diófából egy groteszk, burnuszos kalmár-figurát faragtam.

– A diófa jó alapanyag?

– Igen, nemes fa. Bicskával faragtam az első műveimet, köztük az öt katonatársamat ábrázoló „Öt fafejűt”. Húgomnak ajándékoztam, mondván, hogy ha majd egyszer kiállítást rendezek, kölcsön kérem tőle. Ez egyfajta jövendölés volt.
Igyekeztem a katonaidőt jól kihasználni. Mindennap edzettem magam, hogy erősödjek. Hat hónappal a bevonulásunk után zenekart alakítottunk a szobatársaimmal. Volt énekesünk, dobosunk, ritmusgitárosunk, de basszusgitáros nem akadt közöttünk. Nem tanultam soha gitározni, de fogadást kötöttem, hogy egy hónap alatt készítek basszusgitárt, és én leszek a gitáros. A határban találtam tölgyfa rönköt, kölcsönkértem egy fejszét, és elkezdtem faragni a játékboltban vett, gyerekeknek való szerszámkészlettel. Egy szekrény furnérlemezéből készült a gitár háta. Amikor eltávozást kaptam, bementem egy hangszerboltba, és a hangszerésztől megkérdeztem, hogyan kell kiszámolni a húrok közötti távolságot. A híradós fiú ráforrasztotta az erősítéshez szükséges dolgokat, és a fogadás szerinti napon együtt zenéltem a fiúkkal a művelődési házban. Felléptünk a környéken, több helyen is.

– A zenélést hogyan tanultad?

– A dobos mutatta, hogyan kell. Akkoriban volt katona Fenyő Miklós is, ő a nagykanizsai határőr-zenekarban játszott. A zenekarok megyei bajnokságán mi lettünk a másodikok.

– Mesélj a gyerekkorodról is!

– Újpesten születtem, később Rákospalotán laktam. Apám tetőfedő volt, és ezermesterkedett. Minden munkáját megfigyeltem, és én is barkácsolgattam. Kaptafakészítőnek tanultam, bár villanyszerelő vagy faesztergályos szerettem volna lenni. Végül a Bubivnál, a Budapesti Bútoripari Vállalatnál faipari gépmunkásként dolgoztam. Ott a műhelyben ismertem meg a feleségemet, két hét alatt egymásba szerettünk, és összeházasodtunk. Most lesz negyven éve. Fótra költöztünk albérletbe. Rengeteget dolgoztam, volt, hogy 600 százalékot teljesítettem a munkahelyemen, így két év alatt sikerült összespórolnunk egy kis telekre. Munka után építkeztem. Négy évig faházban laktunk, mellette készült a kőház. Ezt a családi házat, amiben most lakunk, egy szál magam építettem. Minden pénzünket ebbe fektettük. Egyszer, még a kezdetekkor összejött hatvanezer forintunk. A feleségemmel megfordult a fejünkben, hogy veszünk két velúr kabátot, mert akkor nagy divat volt. Aztán inkább tervrajzot készíttettünk, és elkezdtük az építkezést. Szép lassan a család is megnövekedett. Négy gyermekünk van, három lány és egy fiú: 38, 36, 23 és 20 évesek. A lányaink már családot alapítottak, öt unokánk van.

– A fafaragó művészeted hogyan fejlődött?

– 1971-ben szereltem le, Húsvétkor kaptam diófa-anyagot, abból faragtam félévig bicskával és kézi vésővel. Otthon fával tüzeltünk, és az ácshulladék között gyakran találtam kedvemre való fát, amit szekercével megformáztam. Egyszer Németh Kálmánnal, Fót híres fafaragó művészével is találkoztam a ’70-es évek végén. Beteg és öreg volt már akkoriban, nem tudott faragni, de megmutatta a házában a munkáit, amik lenyűgöztek. Ott láttam először művészi fafaragást, és megéreztem, hogy a forma nekem is kevés, kell valami belső tartalom. Először kerestem, később rengeteg témát kaptam álmomban, vagyis a Szentlélektől. Előfordult, hogy a fa, amit a kezemben tartottam, szinte hullámzott, élővé vált, mert valami örök érvényű dolgot hordozott.

– Látom, szeretsz írást vésni a fába.

– Onnan jön a szó, föntről. Jézus megmondta apostolainak, hogy most még nem értik a történteket, de ha ő elmegy az Atyához, elküldi majd a Vigasztalót, vagyis a Szentlelket, aki az ő nevében jön, őt dicsőíti. Én is tőle hallom, amiket megörökítek. A szavak próféciák.
1982-ben, még Kádár idejében kitettem egy faragott keresztet a ház elé, a kertembe. Táblára véstem: „Ez a jövőtök kulcsa, a második tűzgyújtás alapja, a Szentháromság. Aki elhozta nektek, keresztre feszítették.” Amikor szemben, az iskolában a gyerekek meglátták, az iskola kerítésén keresztülmásztak, és odajöttek hozzám, kérdezgettek arról, hogy mit jelent ez. Ezek után valaki feljelentett, és kiküldték hozzám a körzeti orvost, hogy győződjön meg, épelméjű vagyok-e. Leültettem, és megkérdeztem tőle: „Doktor úr, aki engem följelentett, az iszik-e bort, eszik-e húst, dohányzik-e, edzi-e magát? Mert én nem iszom bort, nem eszem húst, nem dohányzom, és edzem magam, hogy tiszta legyek.” Mondta, hogy minden rendben. Tudta ő is, tudtuk mi is, miről szól ez az egész, így nem volt köztünk harag. Majd hivatalos felszólítást kaptam, hogy bontsam le „azt a bizonyos építményt”, mert különben tízezer forint büntetést kell fizetnünk. Nem nevezték néven a keresztet.

– Az akkor nagy összeg volt, legalább háromhavi fizetés!

– Igen, de nem bontottam le, hiszen magánterületen állt. Az Istentől való hirdető oszlop, olyan, mint a Biblia, azt nem lehet kivenni, megsemmisíteni. Végül aztán nem lett semmi bajunk ebből. Sok csoda történt az életünkben, olyanok, amelyekről csak mi tudunk.

– Hogyan keletkeznek a műveid? Van egy gondolatod, és ahhoz keresel fát? Vagy azt fejezed ki, amit a fa sugall?

– Döbröginek van fája, de Lúdas Matyinak nincs. Soha nem úgy történik, hogy van egy gondolat, és keresek hozzá fát. Hanem amit Isten ad nekem, ahogy a víz valamit a partra sodor. Kezembe kerül egy régi lépcső vagy egy tűzre szánt bútor, megvizsgálom a fáját, alkalmas-e valamire. Pénzem alig van, az utazásaimra gyakran erszényt se viszek, ahogy Jézus tanácsolta a tanítványainak.

– Honnan kaptad a hitedet?

– Nekem már kisgyerekként volt látomásom. Nagyon szegényes körülmények között éltünk egy szoba-konyhás lakásban. Apám és anyám feküdtek egy ágyon, én pedig velük szemben egy másikon. A fejem fölé néztem, és egy óriási alakot láttam. Nem ijedtem meg nagyon, de védelmet keresve mondtam: „Apu, odamegyek közétek!” „Nincs ott semmi” – mondták. De meggyőztem őket, mert én láttam. Kisgyerekként és iskolásként még jártunk katolikus templomba. Akkor megjövendöltem apámnak, hogy én pap leszek. Nem olyan, aki misét mutat be, hanem másképp. Művésznek lenni papi elhívatás. Később aztán a vasárnap délelőtti matinék miatt elmaradt a templomba járás. Felnőttként érdekeltek a tudományok, különösen a csillagászat. Ez rádöbbentett a világegyetem végtelen nagyságára, nyitottságára. Innen jött a felismerés, hogy „Atyám, te agy, ki mindeneknek felette vagy!” Megtaláltam a szellemi összeköttetést. „Tudományt kerestem az emberek között, s meghívtam mennyei Atyám bölcsességét, hogy ő mellém állva tanúsítson engem. Így a bölcsességgel pásztorukká lettem.” Fába is véstem ezeket a mondatokat.

– Volt már több kiállításod. Az egyik alkalommal Fóton találkoztam először a műveiddel. Úgy hallottam, házi kiállításokat is rendeztek.

– Igen, idén Húsvétkor is szeretnénk! A lakásunk maga a kiállító terem. Lányunk művészi tojásfestő, ékszertojásokat fest, az ő munkáit is bemutatjuk. Vendég művészeket is hívunk. Kiállítottam Kerepestarcsán, Ócsán, itt Fóton a könyvtárban, a művelődési házban, az Ibolyás utcai és az Apponyi Franciska Óvodában, a Károlyi-kastélyban, a római katolikus templomban. Ez utóbbiban már harmadjára.
Én nem ajánlom magam, ha valaminek eljön az ideje, majd a jó Isten küld embert, aki beáll láncszemnek a nagy egészbe.

Kölnei Lívia