Talita

Keresztény női magazin

Na de akkor ki fog dolgozni? – Európa és a piszkos munka

1991-ben voltam először Párizsban, és elég nagy megütközéssel láttam, hogy a kukásautókról csak fekete bőrűek ugráltak le-fel, hogy összegyűjtsék a világváros szemetét. – Gondolatok Munkás Szent József ünnepén.

1990-ben házvezetőnő voltam egy rövid ideig Ausztriában, Tirolban. Barátnőmtől, aki bébiszitterként dolgozott ugyanannál a családnál, megtudtam, hogy elődöm egy erdélyi magyar nő volt, akit szintén kelet-európaiak előztek meg. „A lényeg, hogy minél kevesebbet kelljen fizetni” – mondta Erika. A bébiszitterek is kelet-európaiak voltak, és mivel a család nem volt túlságosan barátságos az alkalmazottaival, néhány havonta cserélődtek. Így, ebben a pedagógiai kavalkádban növekedett két kiskamasz – egy fiú ikerpár és kisöccsük.

 

Tényleg fejlődés?

Tavaly Barcelonában megismétlődött a csaknem három évtizedes párizsi élményem: a kukások itt sem született spanyolok vagy katalánok voltak, hanem bevándorlók, afrikaiak, dél-amerikaiak. A szobánkat oroszoktól béreltük, akiknek ez volt a megélhetési forrásuk: több lakásban is „laktak” egyszerre, hogy azt a látszatot keltsék, a saját lakásukat adják ki… A takarítóember pedig egy 190 centis orosz (ukrán?) fiatalember volt. Barcelonában a gyorsétkezdék és kisboltok eladói is bevándorlók voltak: marokkóiak, tunéziaiak, törökök, indiaiak, pakisztániak, kínaiak. A kispénzű turista tőlük veszi a gyros mellett a paellát vagy a különböző tapasokat, tortillákat. – Közben pedig tudjuk, hogy a spanyol fiatalok körében a munkanélküliség elképesztően magas, 25%-os.

Ha az embereket boldogabbá tehetjük, nem számít, ha szegényebbé tesszük őket, nem számít, ha kevésbé termelékennyé tesszük őket, nem számít, ha kevésbé haladóvá tesszük őket a haladásnak abban az értelmében, amikor pusztán csak változtatják az életüket anélkül, hogy egyre több örömöt lelnének benne. (G.K. Chesterton)

Észak-Olaszországban járva üdítő volt találkozni olasz takarítónővel, kertészfiúval. Egy ismerősöm erre azt mondta, hogy Rómától délre ez már elképzelhetetlen – nem tudom, erről nincs tapasztalatom.

 

Engem ne tessék csicskáztatni!

Tanárként sokszor tapasztaltam, hogy a tanítványaim számára „vérciki” volt, ha valamilyen fizikai aktivitást kellett kifejteniük: mondjuk egy iskolai rendezvény miatt székeket, asztalokat kellett hordani, vagy megkértem őket, hogy szedjék fel a padjuk körüli szemetet. Érdekes módon a fiúk húzódoztak jobban. Nem mondták nekem, de ott volt a szájukon a mondat: „Engem ne tessék csicskáztatni!” Egymásnak viszont mondták, ha egy társuk olyasmit kért tőlük, ami „méltóságukon” aluli volt. Csak ritkán éreztem azt, hogy valamelyikük tudja, mit jelent készségesnek, segítőkésznek lenni. Persze, ez életkori sajátosság is, arról is szól, hogy a saját identitásukat keresik, és semmiféle kényszernek nem akarnak meghajolni. De erősen motiválta őket az, hogy aki „menő”, az nem végez „piszkos munkát”. Hiszen ezért is tanulnak, a szüleiktől nem egyszer hallják: „Ha nem tanulsz, mi lesz belőled, vécépucoló?

Mára itthon is odáig jutottunk, hogy alig lehet fizikai munkásokat találni. Építkezéseken, gazdaságokban igen nagy a munkaerőhiány. Ennek egyik oka az, hogy gyakran szemtelenül alacsonyak a bérek, ráadásul feketén alkalmaznak. A településen, ahol élek, azok sem találnak megbízható embert kerti munkára vagy takarításra, akik megtehetnék. Mert vagy túl sokat kér valaki, vagy nem megbízható – illetve egyszerűbb, kényelmesebb elmenni biztonsági őrnek valahová. Lehet, hogy lassan nálunk is bevándorlók végzik majd a fizikai jellegű munkákat? Van már ilyen, pl. házi idősgondozásra Kárpátaljáról kommendálnak nővéreket, erdélyi kőművesek rakják a falat, stb.

 

Van itt valami fontos feladatunk?

De biztosan az a megoldás, hogy a munkavállalók mennek a jobb megélhetés felé? Nincs arra lehetőség, hogy a helyiek is megtalálhassák a számításukat a helyben végzett munkával? Végtére is az élet nem csak arról szól, hogy pénzt keressünk, és azt elköltsük a megélhetésre, szórakozásra, hanem valami más, ennél sokkal mélyebb feladatunk is van – elsősorban ott, ahová születtünk.

Kedves ismerősöm Angliában tanul egy neves egyetemi városban. Magyarként számtalanszor szembesül azzal, hogy kérdőre vonják a magyar bevándorlási politika miatt – elsősorban olyanok, akik szerint a nagyszámú bevándorlás nem probléma. Amikor ismerősöm felsorolta az érveit, amelynek mentén nem tartja jó megoldásnak a korlátlan betelepítést, megkérdezték tőle: „Na de akkor ki fog dolgozni?” Hm, elég fontos kérdés, és benne van az a már régóta elterjedt vélekedés, hogy a fizikai munka alacsonyabb rendű, és az „európaiak” dolga más.

Így van ez? Biztos, hogy az a küldetésünk, hogy a számítógépeink mellett, kütyüink felett belegabalyodjunk egy virtuális világba, és az így megkeresett pénzünket bevásárlóközpontnak csúfolt falanszterekben költsük el, és a valósághoz ne legyen intenzívebb kapcsolatunk, mint az, hogy a munkahelyünkről elfutunk vagy bringázunk az otthonunkig?

 

A gyerekek még tudják

Pedig azok, akik egy másik életformát választanak, szakmájuk van: asztalosok, kályhások, kertészek; vidékre költözők, akik valamilyen gazdaságot művelnek, kis kertjük van, állatokat tartanak; kézművesek, akik régi mesterségeket tanulnak; azok, akik bármilyen formában kilépnek a pénzkeresés-fogyasztás körből, állítják, hogy az életük gyökeresen megváltozik. Túrják a földet, fűrészelik a gerendákat, összeszedik a tojást, lekvárt főznek a gyümölcsökből, és átélik, hogy a fizikai munka nem „csicskázás”, hanem az élet rendjébe való belesimulás, ami méltóságot ad nekik.

Nem egy lehetséges paraszti és egy sikeres kereskedelmi életforma között választunk. Ami között választunk, az a paraszti életforma, amely esetleg megvalósulhat, és a kereskedelmi, amely már megbukott. Nem egy viruló üzletből szándékozunk elcsábítani az embereket valamiféle idilli nyaralásra vagy egy paraszti típusú utópiába. Mi az újrakezdésre próbálunk javaslatot tenni, miután egy eleve csődre ítélt kísérlet csődbe fulladt. (G.K. Chesterton)

Személy szerint örülök, hogy nálunk még magyarok a kukások – nagyon tisztelem őket, és nem gondolom, hogy bármiféle valóságos fejlődés jele lesz, ha majd afrikaiak vagy ázsiaiak gyűjtik össze a szemetünket.

Amúgy ezt a gyerekek még tudják: szinte mindegyikük kedvence a kukásautó, és akik le- és felugrálnak, igazi férfiak a szemükben, akikre szeretnének hasonlítani. Ők még látják, hogy ez értelmes és hasznos munka. Nem lenne érdemes tanulnunk tőlük?

Fotó

Kapcsolódó írások:

Mit adott idén a kertünk?

Utcagyerekek és a fizikai munka

Munkás Szent József

5 érv amellett, hogy a férjeddel együtt végezd a házi munkát

Így dolgozott a bolgárkertész!


Hozzászólások

  • Rezsnyák Zoltán szerint:

    Kedves Mária!

    Elolvastam cikkét, amely a fizikai munka becsületéről szól. Szinte mindennel egyetértek, de egy kérdésem van: Ön szerint hogyan képzelhető el a kilépés a pénzkeresés-fogyasztás körből?

    Falun élünk – apa, anya, négy fiú és két lány. A gyekek 9-20 évesek. Főállású tolmács és üzleti levelező vagyok, emellett otthon teheneket, disznókat tartunk elsősorban saját részre, de feleségem sajtkészítéssel a kenyerét is megkeresi. Így Ő otthon dolgozik.

    Szénát hordunk, istállót takarítunk, tűzifát hasogatunk, kertet művelünk. Szeretünk kint dolgozni a szabad levegőn, érezzük, hogy így tudunk “belesimulni az élet rendjébe”. Gyakran eszembe jut a fájdalommal szülöd gyermeked és arcod verítékével keresed kenyered.

    Nagyon sokat dolgozunk ahhoz, hogy nagycsaládosként is méltó módon élhessünk, ne nyomorogjunk helyszűke vagy nincstelenség miatt. A természetes lustaság a mi gyerekeinkben (sőt bennünk is) meg van, de ha egyszer belendülnek, akkor akár élvezni is tudják a munkát.

    Tudatosan választottuk ezt az életformát, hogy közelebb legyünk az eredetihez, a természeteshez. De az anyagi szükségletek nyomása nagy. Nem tudom, hogy lehetne függetlenedni tőle.

    Tisztelettel: Rezsnyák Zoltán

  • Kóczián Mária szerint:

    Kedves Zoltán!

    Köszönöm levelét, nagyon megtisztel vele, hogy megírta!
    Valóban, teljes egészében kilépni a “civilizációból”, és csak gazdaságból megélni nagyon nehéz! Amikor ezt írtam, nem teljesen erre gondoltam. Inkább arra, hogy ez bizonyos mértékig megtörténik, amennyire az időből, energiából telik. Mi pl. itt tartunk, van egy kis kertünk, tyúkok. Többször számolgattuk mi is, hogy vajon hány tyúkot kéne tartani ahhoz, hogy megéljünk úgy, ahogy most fizetésből, és bizony, nagyon sokat – most 32 van.
    Úgy látom, hogy akkor lehet önellátó módon megélni, ha mellette még valamivel foglalkoznak. Írta, hogy felesége sajtkészítéssel foglalkozik, így ebből keres is. Az ismeretségi körünkben volt, aki ezzel foglalkozott, és időnként azzal egészítette ki pl. a jövedelmét, hogy csoportokat tanított sajtkészítésre. Mások kiadják a házuk egy részét falusi turizmus keretében vagy csoportokat fogadnak, akiknek bemutatják a portájukat, esetleg van valamilyen vendéglátás is. – ezek csak ötletek.
    Írta, hogy megtartotta a foglalkozását, biztos nem könnyű mellette még gazdának is lenni:) És bizony, négy gyermeket nevelni sem egyszerű- sok-sok sikert kívánok, még jobb ötleteket, egyéb segítséget!
    Szeretettel
    KM

  • Kóczián Mária szerint:

    Még egy dolgot elfelejtette: Kilépni a pénzkeresés-fogyasztás köréből értékválasztás is. Amikor Önöknél a gyerekek megtanulják, milyen a kerti, mezei munka, és nem valamelyik plázában töltik a szombat délutánjukat, akkor ez történik.

    • Rezsnyák Zoltán szerint:

      Kedves Mária!

      Köszönöm válaszát!

      Azt hiszem, hogy ez az “értékválasztás” a kulcsszó, mert az a mi döntésünkön alapul. Fizikailag nem tudunk kilépni a jelen világ adta keretek közül.
      Kizárólag gazdálkodásból talán majd valamelyik gyerekünk tud megélni, ha az ő munkája ráépülhet a miénkre.
      az utóbbi 100 évben Magyarországon 20-50 évenként mindent újra kellett kezdeni, minden generációnak. Talán ezután másképp lesz.

      Üdvözlettel: Rezsnyák Zoltán

    • Kóczián Mária szerint:

      Kedves Zoltán!
      Igen, én is úgy érzem, hogy ez így van: kizárólag gazdálkodásból nem lehet megélni, különösen nem kisgazdaságból. Nagyobból, amit már “birtoknak” lehet nevezni, talán meg lehet, de erről semmilyen tudásom nincs. Nem is ismerek olyan gazdákat, akiknek nagyobb “birtokuk” van.
      Nagyon becsülöm Önöket, hogy próbálkoznak! És köszönöm a hozzászólásokat!
      KM

  • Szissz szerint:

    Mari, nagyon érdekes az írásod, köszönöm. Engem is nagyon foglalkoztat a téma.

    Először is becsülöm azokat az embereket, családokat, akik, mint Ti, vagy mint az előző Levélíró, egy urbánus létből kiszakadva legalább részben áttértek a gazdálkodó létformára. Nagyra becsülök mindenkit, akik tisztességesen, szakszerűen végeznek kétkezi munkát, hiszen erre az egész társadalom rá van szorulva, a magyar társadalom – az elvándorlás miatt – egyre inkább. Mindezzel együtt azt gondolom, a férjemmel az életünk már egy városi, szellemi munkára alapuló pályára állt be, és sok szempontból biztosak vagyunk abban, hogy ezt kell folytatnunk. A nagy kérdés nem is ez, hanem a gyerekek. Az ő életük még sokféleképpen alakulhat, és persze a döntéseket majd nekik kell meghozniuk, de nekünk nagy felelősségünk van abban, hogy mire orientáljuk őket, milyen értékrendet adunk át. Ők is álljanak be a “jó gimi után jó egyetem”-vonalra? Vagy inkább arra buzdítsuk őket, h válasszanak valami jó szakmát? Lássuk be, ez utóbbi vonalon ma sokkal jobban meg lehet élni, mint egy csomó diplomásnak. Egy-egy jó vízszerelő, lakatos, szobafestő ügyvédi szinten keres (vagy még többet), hosszú sorban állnak a megrendelők. A jó munkának becsülete is van. A gyerekeim várhatóan családfenntartók lesznek, ez komoly szempont. Mégis valami visszatart attól, h erre orientáljam őket. Valahogy az van bennem, hogy aki képes egy komoly diplomát szerezni (most nem a büfé-ruhatár szakokra gondolok, amelyeken túlkoros kamaszok tengődnek csak azért, mert apuci befizette őket, hogy legyen egy papírjuk), annak keresztül kell mennie ezen a szellemi kihíváson. Intellektuális sznobizmus ez tőlem? Tényleg nem tudom! Lehet. De talán mégsem.

    Különös probléma lehet ez a lányoknak. Sok nőismerősöm van, akik okosak, ügyesek, több diploma, nyelvvizsga, gyakorlat, mindenféle. Aztán szülnek 2-3-4-(katolikus körökben gyakran több) gyereket, és belátják, h soha nem fognak tudni a szakmájukban dolgozni. (A ritka szerencsés kivételek közé tartozom pl. én, úh nem a saját krízisemről beszélek:).) Elvégeznek egy OKJ-t, alapítnak esetleg egy kisebb vállalkozást, becsatlakoznak valami home office-os lehetőségbe stb. és ki több, ki kevesebb kedvvel dolgozik valamit még a család mellett. A diploma porosodik, a nő időnként sóhajt egyet az elúszott orvosi, jogászi, tanári, marketinges stb. karrierje miatt, aztán persze megnyugtatja magát, h persze semmit sem bánt meg. Felesleges volt a sok szakmai erőfeszítés? Szegényebb vagy gazdagabb lenne az illető, ha diplomaszerzés helyett 20 évesen kezdett volna el szülni, és utána úgyis ugyanahhoz az OKJ-hoz lyukad ki, mint így? Valami mégis azt súgja, nem volt felesleges. De nem tudok igazságot tenni.

    Nagy kérdések ezek….

    • Rezsnyák Zoltán szerint:

      Kedves Szissz!

      Feleségem 20 éve otthon van. Főállású anya. Rettenetesen bántotta (bántja), ha valaki azt kérdezi tőle, hogy te akkor nem dolgozol sehol?
      Tanítóképző után szült hat gyereket. Ha bárkivel tanulni kellett, ott volt. Ha beteg volt valamelyik, otthon volt vele. Szolfézst, hangszert, matekot, rajzot tanított nekik. Sütött, főzött ránk, gondoskodott rólunk.
      Van egy mexikói mondás, mely szerint a ház alapja nem a földben van, hanem a nőben. A legmesszebb menőkig egyetértek vele. Én hiába vagyok otthon, ha a gyerekek haza érnek, mindig az anyjukat keresik.
      Nem veszett kárba a diploma, mert minden tudományát volt alkalma fölhasználni a gyerekeihez.
      A sajtkészítéssel már pénzt is keres, így a társadalom által megtépázott önérzete is helyre állt.
      Én hiába keresek pénzt és időnként utazok tolmácsként külföldre, az egész nem érne semmit az otthon nélkül, amit a feleségem tart össze.
      Véleményem szerint ennél fontosabb eredmény nem lehet sem anya, sem apa életében, mint jó reménnyel indított gyerekek.

      Persze elég, ha csak a munkahelyemen körülnézek, hogy ezzel szemben álló felfogással – uralkodó felfogással – találkozzak.

      Üdvözlettel: Rezsnyák Zoltán

    • Kóczián Mária szerint:

      Nagyon örülök, hogy a női oldalt is felvetette, Zoltán! Valóban le kéne szoknunk arról, hogy az otthon a gyerekeket nevelő, a háztartást ellátó nőre azt mondjuk “nem dolgozik” – csak azért, mert nem pénzkereső munkahelye van, ez nagyon-nagyon fölháborító!

    • Kóczián Mária szerint:

      Kedves Szissz! Igen, a gyerekek útja mindig kérdés a szülők számára. Én nem is annyira az orientációt tartom hatékonynak, hanem azt, hogy mit látnak a gyerekek. Tehát értelmiségi szülők, amilyenek mi is vagyunk, ha elvárják a gyermeküktől, hogy legyen diplomája, ha nem, a gyerekben akkor is ott lesz, hogy ha a szüleim diplomások, nekem is meg kell próbálnom. A mi gyerekeink most vannak ebben a választásban, és én nem tudnám megmondani, mi lesz a végeredmény. Arról nem beszélve, hogy a gyerekeinknek megvan a maga elképzelése:)
      Én sem gondolok egy utat sem feleslegesnek! Egyetemen nem csak a társadalom kedvéért tanulunk, hanem a magunk épülésére is!

  • Szissz szerint:

    Kedves Zoltán!

    Remélem, senki nem értette úgy a szavaimat, hogy a főállású anyák munkáját egy pillanatra is lebecsültem vagy másodlagos értékűnek tartottam volna. (Fura is lenne, több, mint 7 éve én is ezt a szakmát űzöm…:), OK mellette itthonról még szakmázom ezt-azt.) Erről szó sincs. Fantasztikus, hogy a felesége kiteljesedett ebben az életformában, és a korábban megszerzett tudását is be tudta csatornázni az új, hat gyerek mellett állandósult feladataiba.

    Vannak azonban olyan diplomás nők is, akiknek a család, nagycsalád mellett már nem sikerül ennyire jól megtalálni a helyüket, és valami fájó hiányérzetet, félrecsúszottságot, talajvesztettséget, kiégettséget tapasztalnak. Még úgy is, hogy teljességgel tudatában vannak annak a családi értéknek, amelyet létrehoznak. Mégis úgy érzik, az intellektusuk már nem érdekel senkit, leértékelődött. Sajnos sok ilyen nőt ismerek, jóval többet azoknál a nőknél, akik – mint az Ön felesége – megelégedett életet élnek. Én róluk beszéltem, mert azt hiszem, ez típusprobléma. Van egy nőrokonom, akit mindig csodáltam, ahogy 100 %-ban ott van a gyerekeinek, támogatja a férje karrierjét. Nekem mindig boldog, kiteljesedett nőnek tűnt. Egyszer, mikor már a legkisebb is iskolás volt, kapott egy félállást a régi szakmájában. Hirtelen elképesztő módon megtelt élettel, és úgy fogalmazott, h végre letehet ő is valami többet az asztalra annál, mint a mosás-főzés-takarítás. Én úgy gondoltam, az ő eddigi feladatánál – öt gyerek nevelése – nincs nagyobb dolog. Ő, a sokéves látszat ellenére, úgy tűnik, mégsem így látta.

    Mari, köszi a pontosítást. Igen, az ember akármennyire is megpróbálja autonómiára nevelni a gyerekeit, egy 16-18 éves fiatal esetén még természetes, hogy nem tud elszakadni a családi mintától, még akkor sem, ha éppen lázad (hiszen a lázadás is csak a mintára adott reakció egy típusa, vagyis épp úgy a mintához kötött). És az is igaz, hogy egy pályaválasztás előtt álló fiatalnak segítségre is szüksége van a választásban, hiszen messze nincs akkora rálátása az egyes opciók várható következményeire, mint a szüleinek. Mit tudtam én, hogy mit vállalok, amikor egyetemre jelentkeztem, hogy mit jelent ez majd családi, anyagi, szellemi stb. szempontból, mennyire lehet majd emellett gyereket szülni, mik az esélyeim nőként, keresztényként stb.. Nem is szabad egyedül hagyni a gyerekeinket ezekkel a kérdésekkel. Akkor viszont mindjárt ott a saját értékrendünk, amely átsüt az adott információn.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Kereső

Alapítványunk

A Fiatalok, a Nők, az Ember Méltóságáért Alapítvány
Számlaszámunk: 10918001-00000120-06900008
Anyagi támogatást szívesen fogadunk. (Adó 1%-ra sajnos nem vagyunk jogosultak.)

Hírlevél

Add meg az email címedet, majd a megjelenő ablakban írd be az ellenőrző kódot.

Nyilvántartási szám: NAIH-105162